Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 12. szám - A hatalmon kívül - Karády Viktor: Zsidóság és fasiszta alkat (Egy Bibó megjegyzés margójára)
siszta alkat kialakulási feltételeihez szerkezeteiig részben hasonló) körülmények súlya alatt vált ez lehetségessé egyes zsidók számára az új rendszerben? Mint Bibó, jómagam is a gátlástalan hatalmi erőszakgyakorlásban ragadnám meg a fasiszta magatartás paradigmájának lényegét. Elemzésem sajátosan a magyar zsidóságnak az erőszakkal fenntartott történelmi viszonyára s ennek az asszimilációs folyamat, majd a kommunizmus alatti módosulásaira összpontosul. Egy erőszakmentes hagyományos kultúra A társadalmasított erőszakgyakorlás legfontosabb legitimációs fóruma a katonaság. A kollektív önvédelem szolgáltatja a legtöbb társadalomban a testi erőkifejtés és a másokkal szembeni fizikai erőszak gyakorlatának bevett, gyakran egyenesen ceremoniális, s a közvélemény által támogatott formáját és egyben ideológiáját is. Ezt a katonai kultúrát nemcsak a férfiak hadi szolgálata, tényleges hadviselése s az evvel járó hagyomány hordozza, hanem a hivatalos vagy informális közös emlékezet is, mely például nálunk felemlegeti az »országhódító ősöket«, a »törökverő Hunyadiakat«, a »bajnok Toldi Miklós« legendás és »Kinizsi hősi vezér« történelmi alakját, az utóbbi arról lévén ismeretes, hogy török tetemekkel kezében és szájában (!) szokott volt honvédő öldöklés utáni úri jókedvében táncot járni... Ugyanezt fellelni a mindennapi kultúrában is, a gyereknevelésben, a »nem fáj, katonadolog«-féle anyai vigaszban, az »adj király katonát, ha nem adsz, szakítok«-féle játékokban stb. A diaszpóra-zsidóságnak már csak ezért sem alakulhatott ki semmilyen hasonló hagyománya, mivel a jogi emancipáció előtti időkig a legtöbb országban a katonai szolgálatból ki volt zárva, s ahol nem (mint például Oroszországban a 19. század elején), ezt vallási kultúrájától való megfosztása kísérleteként s nem hagyományteremtő élményként élte át. Másutt is, mint az Osztrák Magyar Monarchiában II. József óta, a hadseregbe való felvétel legtöbbször az érintettek elzsidótlanodását, a zsidó hagyománnyal való szakítását hozta magával. Az emancipáció előtt még a zsidó elit is ki volt zárva a nemesi vagy honorácior úri rend becsületkódexe által diktált erőszak-rituáléból, a párbajképességből. Ugyanakkor nem vett részt - az őt tőlük elválasztó csoportközi távolság miatt sem — a paraszti vagy céhes-polgári tömegek időszaki (hétvégi, ünnepi, menyegzői, névnapi stb.) italozással, mulatozással, férfiak és nők elvegyülésével járó, jórészt szintén a férfi becsület védelmének égisze alatt elkövetett erőszakkiélési aktusaiban, a kocsmai »késelésekben«, a fiatal férfiak közötti verekedésben (»ha férfi vagy, gyere ki!«), az erőmutogatással vagy — kifejtéssel járó vetélkedésekben sem. Szokásrendjétől távol maradt az agresszív álkultúrákra (mint a katonaságra vagy általában a nőtlen fiatal férfi-korcsoportokra) jellemző, ezeket alátámasztó, s a maga módján ritualizált erőszakkifejtési alkalmakat teremtő verbális norma-áthágás is, a szexuális transzgressziókra utaló káromkodás, az egymás vagy egymás vérrokonságának becsmérlése, az istengyalázás, mely a legtöbb nem zsidó miliőben - a férfiak viselkedésének vagy mindennapos vagy legalább a virilitás kifejezésének különleges alkalmaira szánt velejárójaként — rendszeresen jelen volt. Nem teremtett nyílt erőszakkifejtési alkalmakat a zsidóság emancipáció előtti réteghelyzete sem. Pedig a feudális típusú kasztrendszer az alávetett csoportokban (elsősorban a konkrét földesúri kizsákmányolást elszenvedő jobbágyságban, de a 18. század végétől már a »magyar« adminisztráció által frusztrált egyes nemzetiségi csoportokban is - szerbeknél, szlovákoknál vagy horvátoknál) - ellen-agressziós hevületet, készenlétet és állandó verbalizált szimbolikus ellen-erőszakot szült, mely 43
