Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 1. szám - Bodri Ferenc: Arthur Koestler az Óhazában (Koestler-emlékkönyv)
írásának valóban az emlékkönyvben lehetett volna helye. A magyarságot megtagadni pedig akár az egykori „haifai limonádéárustól, a revizionista cionistától” (stb.) sem lenne ildomos, amennyiben ő rendre magyarnak vallja magát. A bajban is velünk. Vezér Erzsébet összefoglaló tanulmánya nemcsak az olvasók érdeklődését nyerte el, jeles sajtó- visszhang is követte közvetlenül. Hiszen „egy romlandó anyagú életmű értékeit is kiemelte anélkül, hogy hallgatott volna a tragikus tévedésekről, a szomorú szerepvállalásokról” az egyik ítélet szerint. A többi beszámoló ennél valamivel kedvezőbb előjelű, és mindannyian tudtuk, hogy az írónőnek akkor volt miről hallgatnia. „... Magyar író, korábbi könyveit németül írta, és Angliában öt könyvet adott ki...” - tett a későbbi hazai lamentációk végére súlyos pontot már 1946-ban George Orwell, a jóbarát, bár 23 évvel korábban meghalt, így Koestlerről „szép nekrológot” (mint Zala Tamás állítja) aligha írhatott. Szomorú búcsúzásokkal indult az 1983-as év: az Új Látóhatár első száma egyazon lapon tudósít Koestlerék és Teleki Gézáék ön- gyilkosságáról, Dénes Tibor és Illyés Gyula haláláról a lapvégi rövid hírek között. Későbbjelentek meg a valódi búcsúztatók, bár a hiány állandó maradt. 1990-re „a 85 éves Ko- estler” a hazai sajtóban „a töprengő politikai ember prototípusa” lett, a folyóiratokban szépen csordogálnak utómagyarított, vagy egykor még magyarul írt esszéi, tanulmányai. Közben két regény (Sötétség délben - 1988; Mint éjjeli tolvaj - 1992), a kazárok eredetéről szóló történelmi monográfiája (A tizenharmadik törzs - 1990), a Spanyol testamentum (Párbeszéd a halállal - 1993), a többiek egyelőre a műhelyekben váratnak magukra még. Más hangon fogadják műveit a szép rendben soijázó elemzések és bírálatok, ezek jegyzéke az emlékkönyv végén megtalálható. Szépen növekszik a köstleriánusok és a köst- lerológusok tarka köre, bár ezek sorában sem kevés „renegát”. A hazai köztudatban mindinkább helyt fog Koestler neve, helyet kapott a Nyugati magyar irodalmi lexikon (Borbán- di Gyula - 1992) írói között, bár neve A magyar emigráció életrajzá-ban (1985, 1989) még nem szerepelt. A hazatért és részben felújított Koestler emlékkönyv ennek a folyamatnak része és koronája egyben, „az olvasó végre eldöntheti, hogy vannak-e a kiáltványban valami rettenetesen veszélyes és bűnös eszmék, melyek olvasása ellen ’védeni’ kell az embereket?” — írta Koestler 1950-es kiáltványáról a szerkesztő a hazai kiadáshoz írt előszavában. Hidegkúti Béla költői kérdése akár a kötet egészére érthető — Koestler önéletrajzának részletére, Orwell 1946-ban írt Koestler-tanulmányára (ez másutt is olvasható már), az angol és a magyar író kapcsolatáról szóló tanulmányra (párosuknak a barátság és a szellemi egyetértés a legfőbb jellemzője T. R. Fyvel szerint), az író és a biológiai kapcsolatáról szóló másik tanulmányra (IV. H. Thorpe), David Martin kitűnő pályaelemzésére utóbb. Közben az angliai magyar jóbarátok emlékezései. Fa- ludy György és Mikes György a már említettek sorában, majd a kiadástörténet és életrajzi kronológia, a bőséges könyvészeti dokumentáció. Kitűnő munka jellemzi, kivételes elismerés illeti az összeállítót és a kiadót egyaránt. Aligha lezártak, inkább tovább nyitottak egy folyamatot, Koestler megismerésének és magyarhoni befogadásának új szakaszát. Érdeklődést keltve „a vibráló idegnyaláb” (Vas István) „intenzív szenvedélyessége” (Vezér Erzsébet), „politikai neurózisa” (többen) iránt. Biografikus műveivel és további regényeivel folytatódhatnék a sor. „Önéletrajza lebilincselően színes, izgalmas olvasmány” Vezér Erzsiké szerint, és magam feltétel nélkül hiszek neki. Jól emlékezve további írásaira, a Koestlerről vele készült interjúkra. Szívesen forgatnám hőséről egy teljes kötetét. '„... A kortársi indulatok lelohadásával egyszer talán nálunk is érdemeinek megfelelően, a történelmi távlat adta objektivitással fogják méltatni. De életrajzának mindenáron való ’megjavítása’ feltétlenül félrevezető.”- írta a halálhírt követő „kiegészítésében” Kulcsár István. A szerkesztőség akkor ijedten mosakodott (Magyar Nemzet — 1983. ápr. 12.). Pedig az intés helytálló, igazat adhatunk. Megemlítve természetesen, hogy erre a feladatra most látszik érettnek az idő, közel tíz év után. Ennek az „érdemfeltáró objektivitásnak” további lendületet adhat az emlékkönyv honi megjelenése kiváltságosán. Bodri Ferenc 96
