Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 11. szám - Legenda Tamási Áronról (Összegyűjtötte Albert Zsuzsa)
tették, akár az Újholdat, akár más folyóiratot, mondjuk olyan picike, de nagyon szép, nekem nagyon kedves folyóiratot, mint a Diárium, ahol először megjelentem. Domokos M.: Amit Horváth Mártontól idéztem, az pontos. Szó szerint ilyen pontos, azonban úgy igaz, ahogy Juhász Feri mondja, hogy ez is nagyobb összefüggés keretében hangzott el: a Válaszról írt Horváth Márton, s a Választ értékelte hogy úgy mondjam, elemezte, hogy mennyiféle dekadens, rohadt ellenséges tendencia fiit össze a Válasz hasábjain, és ezzel kapcsolatban jellemezte így egyébként Féja Géza társaságában Tamási Áront. Közelebb egymáshoz, mindannyian, vagy legalábbis mi ketten Juhász Ferivel, a Szépirodalmi Könyvkiadó körül kerültünk, s hadd mondjam meg, nem feszélyez, hogy Feri itt ül mellettem, hogy őt nagyon szerette Tamási Áron, és Nagy Lacit is nagyon szerette, egyáltalán azt az akkori fiatal művésznemzedéket, amibe mondjuk Kondor Béla is beletartozott, azért szerette, mert közvetlen közelből megtapasztalta, hogy ők hoznak újat és jótékony változást abba a befagyott magyar irodalmi életbe, amely őt is ajég alá szorította. Ennek a jég alá szorításnak elmondom egy apró példáját, pontosabban következményét. Volt egy időszak, amikor Tamási Áron abból igyekezett pénzt szerezni magának, ez a büszke lélek, hogy kézzel leírta a verseit, és ezeket a kézzel írott Tamási Áron kéziratokat eladogatta. Ugyanakkor azt is meg kell mondanom, hogy soha nem nyújtott be ezért senkinek se számlát. Nagyúr volt ő lélekben, egy lelki arisztokrata volt. Nagyobb úr volt ő annál, hogysem ezt számonkérje azon a világon, amely ilyen méltatlanul bánt el vele. Juhász F.: Egyik kötetét (ami két kötet) én szerkesztettem a Szépirodalmi Kiadónál, tehát nemcsak elolvastam, de szerkesztettem is. A szerkesztés kétágú folyamat. A második dolgot is nekem kell csinálni. Színműveinek gyűjteményét szerkesztettem, Akaratos népség címmel jelent meg, két kötetben. Lektorként megkapta valaki, nem belső munkatárs a kiadóban, hiszen a kiadó akkori munkájára az volt a jellemző, hogy érte dolgozott mindenki. Tehát mindenki azon volt, hogy hogyan lehet valamit megjelenteni, ezt értsük az 50-es, 60-as évekre, nem azon, hogy ne... Domokos M.: Az egész szerkesztőség azt kell mondanom, Illés Endrével együtt, átállt az irodalom oldalára. Juhász F.: írattak egy lektori véleményt. Az Akaratos népségben összegyűjtött színművekről. A lektori vélemény (külső lektornak hívják azokat, akik nem a szerkesztőség, vagy a kiadó munkatársai) riasztó volt, rémületes volt, tizenhárom oldal volt, és arra is emlékszem, hogy elhatároztam, amikor nekem ideadta Illés Endre, hogy olvassam el újra én, és írjak én egy lektori jelentést, hátha annak ellenében az enyém fog győzni, hála istennek így is történt. Abban a külső lektori jelentésben Tamási színműveinek és ebben Tamási Áron írói lényegének a letagadása, nem megtagadása, letagadása volt, mert a színművei kapcsán az íródott le Áronról, hogy az ő színdarabjaiban, amik nem is színdarabok, hanem mesék, tündérjátékok, népi játékok, amit akarsz, mindegy, a Hullámzó vőlegénytől az Énekes madárig oda és visz- sza, azokban egy polgári szemlélet érvényesül. Nem is értette az ember. Az ellenjelentésben azt kellett megfogalmaznom, ezt meg is tettem, hogy a 30-as évek magyar polgári színjátszása helyett Tamási Áron megteremtette a magyar színművet, amiben ott virágzik a népmese, a tündérmese, a játék, a tündérjáték, a Jóisten, az öreg ördög és én nem tudom még micsoda. Hála istennek ezt fogadták el. De hogy a fenében lehetett, mondjuk a Hullámzó vőlegényt, amiben bölcsesség, humor, szépség, kedvesség, bájosság, népi lélek, egy ország szívverése van, polgárinak nevezni. Látja, ilyenfajta vádak sokaságából, amikor erre mód volt, és sajnos 56 után megint lett egy kis mód rá, születtek aztán ezek az ítélő és elítélő állapotok. Áronnál ez 52-ig 80
