Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 11. szám - Pomogáts Béla: Egy diadal veresége? (A magyar ötvenhat emlékezete és öröksége)
történelmi jelképe. Ezt a jelképet kellene megvédeni mindazoktól, akik ilyen vagy olyan irányból el szeretnék torzítani. Hősök testamentuma Nagy Imre és vértanú társainak emléknapján az idén is kimentünk a köztemető nemzeti emlékhelyére, bizonyára fáradtabb szívvel, mint évekkel ezelőtt. Ott ma- gaslott előttünk a fehérmárvány emlékmű, körötte kiszámított rendben a sírhalmok, gondozott volt a pázsit, koszorúk borították el a kopj fák és sírkeresztek környékét, recsegett a katonazene és hangosan szóltak a vezényszavak. Már nem is emlékezünk arra a hajdani bozótra, alkalmi és nyomban kidöntött kopjafára, amely ott állt valaha. Az emlékezés napja bevonult az állami ünnepek közé: felvonulnak a köztársaság méltóságai, az ötvenhatos szervezetek vezetői, akik erre a napra talán felfüggesztik ideológiai viszályaikat. Jól megírt beszédek hangzanak el a fehér kővel burkolt központi térségen, az állami ceremóniát közvetíti a televízió, beszámol róla a rádió és a sajtó. Aztán elvonulnak a nagy fekete Mercedesek, és megint elmúlt egy esztendő, immár a hatodik, ama 1989. június 16-a óta, amidőn sok százezer ember fogadta meg a Hősök terén, a vértanúk koporsója előtt, hogy megvédelmezi Magyarország függetlenségét, és közös munkával megindítja az országot a felemelkedés felé. Megtartottuk-e vajon ezt a nagy közös fogadalmat? Megőriztük és valóra váltottuk-e azt a szellemi, politikai és erkölcsi örökséget, amelyet ránkhagytak a 301-es parcella régen elporladt halottai és az a sok száz vértanú, akinek teste jelöletlen sírgödörben porladt el? Nem merném azt mondani, hogy igen. Az ötvenhatos magyar forradalomnak, az én meggyőződésem szerint, két nagy és hosszú távú szellemi hagyatéka volt: az ország függetlensége és a társadalmi igazságosság, amely mindenképpen azt jelenti, hogy a nemzet minden tagjának, minden rétegének és csoportjának egyforma bánásmódot kell tapasztalnia a kormányon lévők részéről, senkinek sem lehetnek a többiek rovására előjogai, és senki sem sajátíthatja ki magának az ország, azaz a nagy közösség anyagi javait. Az ország függetlenségét valóban sikerült kivívni és fenntartani, habár nem kedvező körülmények között. Erre a függetlenségre ugyanis sötét árnyékot vet néhány újabb keletű tapasztalat. így mindenekelőtt az a gazdasági válság és az a pénzügyi kiszolgáltatottság, amely a magyar társadalom egészére és különösen a „bérből és fizetésből élőkre” ránehezedik. Vajon dönthet-e dolgaiban és életvitelében teljesen függetlenül az a család, amelyet hitelezői szorongatnak? Az adósság présének szorításában a magyar állam függetlensége is részben megkérdőjelezhető. Ennek az államnak a pénzügyi-költségvetési mozgástere igen szűk, és egyre szűkebb, s ezt a mozgásteret nagyrészt nemzetközi pénzügyi hatalmasságok szabják meg a saját érdekeik és kényük szerint. Emellett árnyékot vet függetlenségünkre az is, hogy a szomszédos kormányok nagyrésze egyáltalán nem folytat barátságos politikát irányunkban. Bukarest, Pozsony és Belgrád mostoha sorsot szán annak a nagyjából hárommillió magyarnak, aki fennhatósága alatt él, és mindenképpen el kívánja hárítani a magyar államnak azokat a törekvéseit, amelyek a kisebbségi sorban élő magyarok helyzetének jobbítását szolgálják. Ez is egyfajta kiszolgáltatottságot jelent, tekintettel arra is, hogy törekvéseinket igazán nem értik meg és nem támogatják a nyugati kormányok és az európai szervezetek. A másik ötvenhatos örökség, tudniillik a társadalmi igazságosság ügye még inkább csorbát szenvedett, sőt tulajdonképpen teljesen felmorzsolódott az 1989 után 73
