Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 11. szám - Pomogáts Béla: Egy diadal veresége? (A magyar ötvenhat emlékezete és öröksége)
Pomogáts Béla Egy diadal veresége? A magyar ötvenhat emlékezete és öröksége H Hat év múltán at esztendeje vagy kétszázezer ember gyülekezett a Hősök terén, hogy megadja a végső tisztességet Nagy Imrének, az ötvenhatos forradalom leverése után kivégzett miniszterelnöknek és vértanú társainak. A teret elborította a gyászzene komor dallama, lobogtak a fekete és a piros-fehér-zöld zászlók, mindenki érezte, hogy a nemzeti történelem egy megrendítő és felemelő pillanatának részese. Nem pusztán szemlélője, hanem valóban cselekvő résztvevője, minthogy maga is szerepet vállal a kései történelmi igazságtételnek abban a drámai rítusában, amely megtisztulást hozhat és közösséget teremthet, s ezáltal elindíthatja az ország felemelkedését. Azok, akik elhozták koszorúikat, az egész magyar társadalmat képviselték: ott voltak a miniszterelnök egykori bajtársai, ott voltak a már megalakult ötvenhatos szervezetek, a forradalom idején újjáalakult és a rendszerváltozás lázában ismét megszületett demokratikus pártok képviselői, és ott voltak azok a reformerek, akik az akkor még uralkodó párt soraiban harcolták ki, készítették elő a történelmi változásokat. Mintha az egész nemzet odasereglett volna a néma koporsók köré, nem számított az, hogy ki milyen politikai eszmék nyomán képzeli el az ország további sorsát, csak az számított, hogy osztozik a történelmi igazságtétel vágyában, és történelmi újrakezdést akar. Az a közösség, amely akkor Nagy Imre és társai ravatala körül létrejött, nem volt, és valószínűleg nem is lehetett tartós. Az ország a többpárti demokráciát választotta, a pártok közötti versengés azonban hamarosan küzdelembe, majd viszályba fordult, és az 1990-es választásokra már elérkezett az az idő, midőn a politizáló értelmiség csoportjai nem egyszerűen vitapartnerként, versenytársként vagy ellenfélként álltak szemben egymással, hanem ellenségként: egymást fantomizál- va, egymásról rémképeket festve, következésképpen egymással szemben izzó gyűlölettel, engesztelhetetlenül. Ha valaki a Nagy Imre-temetés utáni Magyarország politikai vezetőrétegének belső történetét kívánná megörökíteni, az ellenségeskedés és a gyűlölet történetét írhatná meg. Az ellenségeskedésnek és a gyűlölködésnek ebben az eszkalációjában, fájdalom, szerepet vállaltak az ötvenhatos forradalom egykori résztvevői és az ötvenhatos szervezetek is. A nemzeti gyásznap tragikus katharzisa után, amely lehetett volna tartós, történelemalakító katharzis is, nyomban felléptek a személyes és csoportos ambíciók a magyar forradalom legendás „lyukas” lobogója alatt. Igazából az is történetíróra vár, hogy az ötvenhatosok érzelmi és erkölcsi szolidaritása miként adta át helyét a vetélkedésnek, a rágalmaknak, a gyűlöletnek. Magasra nőttek a személyes 66
