Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 11. szám - A Duna vallomása - Alexay Zoltán: Szigetközi kérdőjelek

zasztót és a tározó magyarországi szakaszát a rendszerből. A további történet ismert - nálunk nem vették komolyan az egészet, illetve mi a térségben komolyan vettük, hiszen a szemünk láttára növekedett a Duna túlpartján a töltés és készültek a műtárgyak, de a döntésközeiben lévők még hittek a „papírtigris” elméletben, abban, hogy az építkezés csak ijesztgetés, ami azt a célt szolgálja, hogy végül mégis üzembe helyezzük Dunakilitit. A helyi - Szigetközt ismerő és sorsáért felelősséget érző szakemberek kompromisszumos javaslatát durva támadások, hazaárulózás fogadta, pedig 1992 tavaszán még volt remény a megegyezésre, arra, hogy elkerüljük a számunkra legrosszabb megoldást. A parlament nem változtatott a döntésén, egyet tett -felmondta az 1977-es szerződést, de ezzel sem tudta megakadályozni azt, hogy 1992. október 25-én elrekesszék a Duna medrét, és a folyót eltereljék az üzemvízcsatomába. Ezzel Magyar- ország a vízmegosztás terén teljesen kiszolgáltatott helyzetbe került, a régi mederbe annyi víz kerülhet, amennyit a szomszédok a tározóból leengednek, ezt a mennyiséget nem tudjuk befolyásolni. Jelenleg a közepes vízhozam 10-20%-a (200-400 m3/sec) érkezik hozzánk, amely ugyan több, mint az eredeti tervben szereplő mennyiség, de változatlanul kevés a hullámtér ellátáshoz és a talajvízszint süllyedésének megakadályozásához.

A Duna elterelése után bekövetkezett Szigetközben az az ökológiai katasztrófa, amelyet olyan régóta és olyan sokan emlegettek. A hullámtéri ágrendszer napokon belül kiszáradt, a halak, csigák, kagylók és más vízi állatok milliói pusztultak el. (Az elpusztult halak mennyiségét 100-200 tonna körül becsülték.) 1993 tavaszától már nemcsak az állatvilág károsodott, hiszen a vegetációs időszak kezdetekor is szárazak voltak a mellékágak. A mentett oldali csatornák, holtágak élőlényei is kritikus helyzetbe kerültek, mert a talajvíz süllyedése miatt gyorsan eltűnt belőlük a víz. Különösen nagy értékek forogtak kockán a lipóti Holt-Duna fokozottan védett területén, ahol sok védett vízimadár fészkelt illetve táplálkozott. A korábban nyíltvízű, tündérrózsa és békászőlőhínárral borított részeket a kiszáradás után hatalmas gyomtömeg nőtte be, a madarak pedig elköltöztek. A töltésen kívüli, egykor tocsogós, nedves rétek 1993 tavaszától nem kapták meg a szükséges fakadóvizes elöntést és az érzékeny, vízigényes fajok kezdtek ritkulni, majd később sok végleg eltűnt közülük (pl. mocsári kosbor, pos- vány kakastaréj stb.), helyüket a fuzbokrok és a legközönségesebb gyomok foglalták el, a degradáció egyre gyorsuló ütemben folytatódott.

Az elterelés után a Mosoni-Duna helyzete javult, miután a dunacsunyi műtárgyon keresztül állandóan kapott vizet, korábban ugyanis az alacsony vízálláskor a Nagy-Dunából már nem jutott bele egy csepp sem, így Mosonmagyaróvár felett szinte száraz volt a medre.

Harmadik kérdés: Az adott helyzetben mit lehet tenni a katasztrófa mérséklésére, a Szigetköz élővilágának a megóvásárai

Végül is a feladat változatlan maradt, meg kellene őrizni a természeti értékeket, de a változások miatt mind nehezebben lehetett egy sikerrel kecsegtető megoldást találni. Az előző években a tiltakozásokon, siránkozáson és a realitásokat teljesen figyelmen kívül hagyó álmodozásokon kívül az egyetlen és kivitelezhetőnek látszó konkrét terv a vízpótló rendszerről kidolgozott elképzelés volt. Természetesen a tiltakozások jogosságához nem fért kétség, de ettől a térség állapota nem lett jobb, és mint kiderült, Európát nem érdekelte túlságosan az, ami Szigetközben történt, így magunknak kellett (volna) valamit tenni a katasztrófa elhárítására.

A Duna elterelése utáni sokk elmúltával a térségben gyorsan és időben - még 1992 decemberében - megszületett az újabb terv. A javaslat lényege a következő volt: A Dunakilitinél felépítendő fenékküszöb (keresztgát) segítségével a főágba adott kevés vizet visszaduzzasztva a korábban már elkészített vízpótló rendszer felhasználásával a szükséges vízmennyiséget gravitációs (a természetesnek megfelelő) úton ki lehet juttatni a hullámtérbe, s a mellékágak feltöltése esetleg megállítja a talajvízszint süllyedést, illetve pótolja majd a veszteséget. A mentett oldali csatornákat a Mosoni-Dunába juttatott vízből fel lehetett tölteni, ez 1993 tavaszán meg is történt, ennek eredményeként 54 km hosszúságban visszatért az élet az elterelés előtt is már jórészt kiszáradt holtágakba és csatornákba. Ez a tapasztalat erősítette bennünk azt a hitet, hogy a hullámtéri vízpótlás is beváltja majd a hozzá fűzött reményeket, regenerálódik az élővilág és újra a korábbi szépségében lesz látható a szigetközi táj.

A mindjobban kiteljesedő ökológiai katasztrófa mérséklésére tett javaslatot merev elutasítás fogadta pontosan azok részéről, akik korábban ezzel ijesztgették az ország közvéleményét. Úgy tűnt, hogy bizonyos körök számára a „minél rosszabb, annál jobb” elv volt a követendő. Álláspontjukat azzal indokolták, hogy a két ország által a Hágai Nemzetközi Bíróság elé ter49