Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 11. szám - A Duna vallomása - Timaffy László: Szigetköz, a Duna gyermeke
sát frissen vagy szárítva, füstölve árulták. Hatalmas testű, erős hal volt, valóságos küzdelembe került a kifogása. Sokszor a halászt is megfürdette, vízbe rántotta. Ma is ugyanazokkal a hagyományos szerszámokkal halásznak, mint régen. Az aranyászok a Duna vándorai voltak. A partok menti községek lakói messzi vizeket is megjártak az arany után. Leghíresebbek az ásványi, lipóti, bajcsi, a csallóközi bősi, szapi, aranyosi aranyászok voltak. Az aranyszemek az Alpok aranyteléreiből származnak, s a lebegő hordalékkal együtt rakódnak le az itteni zátonyok, partok szegélyein. Innen kell az aranyászoknak kimosniuk. Ősi szerszámokkal dolgoztak. A mosópadra rakták az aranytartalmú fövényét, ezt merőlapáttal öntözték, a lecsurgó hordalék aranyszemei fennakadtak az asztal lejtős lapjára tett posztón. Innen a szérkével tisztították tovább, majd az aranydús fövényét otthon higannyal foncsorosították és a higanytól égetéssel tisztították meg. Végre ott csillogott előttük az értékes dunai sárarany. Ennek az érdekes, szép aranyász életnek a Duna szabályozása vetett véget. A szabályozott meder már jobban elrejti az aranyszemeket, így nem biztosított állandó megélhetési lehetőséget, s az aranyászok lassan szegre akasztották szerszámaikat. Ma már csak hobbizó aranymosókkal találkozhatunk. A Duna szigetei dús legelőikkel egyedülálló vándor-pásztorkodásnak. adtak lehetőséget. Egész évben kint éltek az állatok, télre szállásokban tartották őket, s ezek köré települtek lassan, tanyaszerűen a kis községek. Ez a hajdani szilaj pásztorkodás a múlt század közepétől félszilaj tartássá változott. Tavasszal, Szent György napján hajtottak ki a pásztorok és csak ősszel, Szent Mihálykor vagy Szent Mártonkor terelték haza az állatokat. Idekint, a természetes környezetben egészséges szép állatok nevelődtek. Ha a sziget legelőjét lelegelték, átúsztatták az egész csordát a következő szigetre. így vándoroltak szigetről-szigetre, legelőről-lege- lőre. Az úsztatás volt a pásztorok legnagyobb erőpróbája. Magasabb partcsorbáról zavarták vízbe az állatokat. Felejthetetlen élményyolt látni az úszó csordát, teheneket, borjakat, lovakat, csikókat. Legszebben a lovak úsztak. Magasan kitartották fejüket a vízből. A tehenek ráhajtották fejüket a víz színére, szuszogtak, prüszköltek, a borjak ott kapálództak anyjuk mellett. A pásztorok minden oldalról ladikon követték az úszó csordát. Vigyázni kellett, hogy híjuk ne essék. Amelyiket megpörgette az örvény, vagy nem bírta tovább, annak szarvára hurkot dobtak és ladik mellett úsztatták tovább. Végre partcsorbára ért a csorda. Estére karámba terelték őket, itt háltatták az állatokat. Sarkában, a pásztorkunyhóban az öregpásztor és a bojtárok húzták meg magukat, itt főzték vacsorájukat, s így őrizték a pásztorélet sok régi, értékes hagyományát. Fejni kijártak a csordára a közeli falvakból asszonyok, lányok. Legények kísérték őket ladikon a két-három Duna-ágon át. A fejés nemcsak feladat, hanem egy kis szórakozás is volt a fiatalság számára, sok szép dal, karikázó játék őrzi az emlékét. Ősszel aztán a pásztorok is behúzódtak kunyhóikba, itt várták ki a tavaszt, hogy újra megkezdhessék vándorlásukat állataikkal együtt. A molnárok voltak a vizek mesteremberei. Rátartiak is voltak céhbeli mesterségükre. A Du- na-ágak partján sorban álltak a hajómalmok erős cölöpökhöz erősítve. A belső hajót völgyhajónak hívták, a partmentit házhajónak, mert ezen állt a bódé. Kettejük között hajtotta a víz a hatalmas lapátkereket. Ez mozgatta meg ügyes áttételekkel a malomszerkezetet. Kora tavasszal, Szent József napján kezdték az őrlést és szinte megállás nélkül dolgoztak november végén András napjáig. Régi mondás szól róla:,^András, mónár hazaláss!” Bevontatták a malmokat csendes mellékágakba telelni, ahol a jégzajlás nem tehetett bennük kárt. A malmok zakatolása messze elhallatszott és szinte hozzátartozott a táj hangulatához. Régi kataszteri térképek évszázadokra rögzítették a malmok helyét. Volt idő, hogy több mint száz malom dolgozott a szigetközi Duna-ágakon. Hogyan tudott ennyi malom egymás mellett megélni? Azért mert messze földön híresek voltak. Nemcsak ennek a tájnak a gabonáját őrölték meg, hanem a szomszédos megyékből is ide hozták a gazdák őrletni a terméküket. Adataink bizonyítják, hogy még Bácska, Bánát gabonáját is hajókon vontatták ide ősszel őrletni. Ezek a dunai malmok hétféle finomságú lisztet tudtak őrölni a gabonából. Nagy előnyük volt az is, hogy minden gazda a saját terméséből való lisztet vihette magával. Igaz, hogy sokszor egy hétig is várakoznia kellett a „mónárré”-ben, mire rákerült a sor. De vidáman tették. A zsákok 43
