Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 11. szám - A Duna vallomása - Őszi utazás a Dunán 1848-ban (Korabeli Duna-utakból megkomponálta Kabdebó Tamás)

őket. Nyakukban, csuklójukon csörög a kaláris, kölniillat terjeng köröttük, s egyes hölgyek még a kutyátskájuk nyakába is szalagot kötnek, szőrüket meg sütővassal kibodorítják.

A hajókat kikötötték, a legénység kimenőt kapott, mindannyian egy hajóépítő- és kölcsönzőmester, bizonyos Schiffer Pál nagy házában lakunkba fiúk az alagsorban, mi a második emeleten, melynek ablakai a Dunára néznek. Érzem a világosságot, Bori leírja a látványt: gőzhajó dohog, két uszályt vontatva fölfelé, tutajokat igazgatnak evezős legények, lefelé, bárkában halat és húzóhálót hoz túl a Dunáról egy halászcsapat, vitorláshajók, dereglyék, uszályok állomásoznak a téli kikötőben. Linz a Felső-Duna hajózásának a központja, és a kis, fekete Schiffer Pál (nőmén est omen) egyike a legtekintélyesebb vállalkozóknak. Ott ülünk a szalonban mi is, a terebélyes Schiffemé teasüteménnyel kínál, a két leány (nyávogós hangúak, elaffektálják az osztrák beszédet, négykezessel a zongorát verik, noha én csak apára figyelek, aki a vállalkozóval az asztalnál rieslinget szopogatva tárgyal. A gőzhajók! Schiffer rábeszélő történetét harmadszor hallom, hisz harmadszor vagyok itten, honnan gőzösök indulnak, s hova megtérnek. Jóapámat mindahányszor rávette, hogy felfelé ne lovak, hanem a Kaiser gőzhajó erejével húzássá a könnyebb rakományt. Mivelhogy ismételten hallom a dunai gőzhajózás dicső előtörténetét, már becsukott szemmel is fújom — hisz édes mindegy, nyitva, csukva van-é? Egyszóval, Herr Schiffer alapján mondom: 1828-ban két ánglius, Mr. Andrews and Mr. Prichard kapta meg a feldunai gőzhajójárat-engedélyt, melyből a Dunai Gőzhajótársaság született. I. Ferencnek hívták az első, hatvan lóerős gőzhajót. 1832-ben két újabb hajó épült, az egyik Győr-Pest, a másik a Pest-Alduna járatra. Széchenyi István kezdeményezésére megkezdi aldunai járatát az Argó, mely 1834 óta immáron a Vaskapun túl, Galacig eljut. A negyvenes években az utak meghosszabulnak: alant elérik a Fekete-tengert, idefent pedig Ratisbonig jutnak. A Bécs-Pest-Buda járat rendszeres és kényelmes, késő őszig. Ez évben itt a háború, de - így Herr Schiffer - »oda se neki. A kereskedelmi hajóforgalmat a csetepaték nem zavarják. «

Vasárnap templomba megyünk, a kapucinusokhoz, a ház női, Bori meg én. A férfiak a Ferencz Császárhoz címzett Gasthausban sereznek. Naplómat kapcsos könyvembe, egy sorvezető segítségével írom. Bori olvassa vissza nekem esténként. Este van, amikor beállít az apám. »Kegyelmed miért nem jön soha templomba - kérdem tőle magyarul, hogy a háziak ne értsék - hisz annyi időt tölt püspökök, apátok társaságában?« »Éppen ezért, édes lányom - mondja. - Látom gyengéiket közvetlen közelről. Nem hiszem, hogy az Istenhez az ő nagy hasú közvetítésükre lenne szükségünk.« Értem, persze. Értem, hogy fiatal korában, Napoleon és a népeszmék híve volt, csakúgy, mint apósom, Szendrő Gáspár, és a libertinista eszmék ma is farkasszemet néznek az egyházzal.

Az utolsó napon jól befűtenek a mosókonyhában, a nagyteknőben segítség nélkül megfürdöm.

No igen, a következő két napon meg kell állnunk, röviden, Spielberg apátságnál, majd Mölk alatt. Apám mindkét helyről pityókosan érkezett vissza, almapálinkát hozván, a két szlovák teherhordó által, a Szent Flórián apátságból, akiről tudva lévő, hogy Diocletianus mártírja, s a tüzek védszentje lett. Egy tűzoltó, kit vízbe fojtottak vala. Mölk nevezetességei közé számítsuk oda azt a hetet, mit unokatestvéreimmel, Christi- anéval és Friederikával ott töltöttünk. Akkor apám Regensburgnál vett föl hármunkat, Mölk városában a Fürst családnál elhelyezett, és kijárta, hogy mi, lányok a nagy kolostor és a könyvtár zúgait bejárhassuk. Akkor és ott tanultam ezt a balladát:

Duna habja dereglyét visz, sok áruval lefelé

»Gyerünk, rajta hát legények, vágjunk a bárka elé!«

38