Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 11. szám - A Duna vallomása - Őszi utazás a Dunán 1848-ban (Korabeli Duna-utakból megkomponálta Kabdebó Tamás)

és vastag pányvákkal tér vissza. A hajóorr kampójába akasztja a kenderkötelet, egy csikordulás, egy roppanás, lebegünk ismét. Ám a lovak maradnak, tehermentve, gyors lépésben ügetnek a hajó előtt, Kelheim alá, egy fakirakodó kikötőjéig, hol a már mélyebb vízben megállunk, lehorgonyzunk. Apám, mert ilyen ember ő, csak az alkalomra vár - kinyitja az egyik likőrös butéliát. Koccintunk, a két bajor hajósunk a pinkás paraszttal, mivelünk, Bori is belemártja a nyelvét, a szlovák tinók csak nézhetik. Apámnak eszébe ötlik az apát bordala, kit vastag tokájú, kopasz öregembernek ismert ifjúkorában. Remek asztalt vitt a szerzetes a hajdani Weltenburg vidáman hanyatló kolostorában.

Barátok! Ha oly nehéz az út az könnyítésre vár, a gyónás majd holnapra jut és a penitenciák.

Sört, bort nyakaljatok,

Waesheil! Waesheil!

Óvatosan, a lebukó nap sugarának halovány fényénél (Bori mondja, én inkább elképzelem, mint látom a fény derengését) ereszkedünk lefelé Ratisbon irányába. A szlovákok kijózanodtak, az evezők mögött állnak, mi a kabinban meleg teát szörcsö- lünk. A kis kályhában vígan pattog a tűz, fűtéshez a tűzifa mindkét hajó rakományának egyharmada. Amint felére csökken, vagy inkább előbb, a partról vesznek, szereznek, fűrészelnek, vágnak, aprítanak apámnak tartalékot. »Oberndorf alatt járunk - kezd a történetbe az öregem -, ahol Otto von Wittelsbach elbújni igyekezett, miután a jámbor császárt orvul megölte. Ám a helybeli vitéz, Henrik von Kale- tin reá lelt egy fészerben, egy szalmakupac alatt, kardjával leszúrta, fejét levágta, a Dunába dobta. A gonosz, vicsorgó fej - így mondja a fáma - nem merült a víz alá, mígnem az ebrachi szent remete reá nem vetette sötét tekintetét, s a Duna partjáról e szavakat intézte a lebegő fejhez: DUS. MILABUNDUS. DOM. INFERNIS. PRESTO. DIABOLORUM! S az ördögi fej a víz fenekére süllyedt. «

Lámpagyújtáskor érünk Ratisbonba. »Be szép«, mondá Bori, mikor a tizenöt lyukú Óhíd tizenöt boltíve fölött az égő fáklyákat meglátta. Nagyon szeretem Boriskát, ha húgom lenne, akkor sem jobban. Kerek arcát, mely mindig piros, gondolom, még pirosabbra csípte most a dér. Haját hosszú fonatban hordja, mit - amióta idekint szolgál - a német lányok módjára, Grátchen-frizurába vonja. Fehér szobalányi fejkötője helyett most gyapjúkendőt visel, mely befedi fejét, kerek vállát, nyakát. Barna szemének meleg pillantását huncuttá teszi a mosolya, s az a kis hézagocska, mi két első foga között van. Nyelve hegye olykor ott megvillan, mintha gazdája csúfo- lódni készülne az urak balgasága felett, holott ez tőle távol áll, mert oly szolgálat- kész és kötelességtudó, mint édesanyja, Olga, pécsi háziasszonyunk. Csokics Boris- ka félárva, apját, a nyerges-bőrdíszműves Csokicsot agyon rúgta a ló. (Lám, így is járhattam volna!)

Azon érem magamat, hogy beszéd közben kinyújtom a jobb kezem, mint a vak (hisz az vagyok!), és megérintem az arcomat. Ujjhegyeim Bori sima nyakát, apám borostás arcát, a tejfelesasszony homlokát tapogatták. A világtalan számára így lesz látó a kéz.

Jóapámnak Regensburg a világ szíve, »a másik szíve«, hajtogatja ő, mert az egyik szíve a mecseki magas ház, a Daru dűlőn, mit maga erejével magasított, bővített, rendezett be, csinosított - ebben, mióta felserdültem, az én kezem is benne volt -, minek szőlejét mint magyarosodé gazda bírja. A saját borát nem igyekszik eladni: isszuk mi, barátaink, a betoppanó ismerősök, isszák a munkások, a hajósok, a fuva34