Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 10. szám - Bodri Ferenc: "A mennyei táborokban majd béke honol…" (Szentek lexikona)
konát (1986), az esztergomi Keresztény Múzeum remekműveit és méltó albumát (1993), akkor már majdhogy „körbejárhatjuk” a téma újabb hazai irodalmának kincsestárát az attribútumokról és a művészi ábrázolásokról itt olvasható lexikális leírások előtt. A színes táblák - bár számozásuk kissé megkeveredett a 22-26. képek körül - és a gazdag grafikai megjelenítés (zömmel tán Gustave Dóré rajzai) szándékai már-már külön ajándéknak tekinthetők. A kissé monoton nyelvű lexikális bemutatás pontos és visszatérő rendje (életrajz - legenda - tisztelet - kultuszhely - bibliai igazolás - jelkép - olykor ,kitenkin- tés” stb.), a következetes alaposság, a kitűnő kiegészítések igényesek. Számomra ugyan kissé meglepő olykor a megszokottól eltérő névnap és naptári hely, az anonimitás néhány rajz alatt. Köszöntőjében Paskai László bíboros-prímás „... a szentek sorsában az egyháztörténelem pozitív oldalát” látja, a kiadói előszó írója a munka eleven információs értékeit emeli ki. Az életrajzi igényesség, a néphit és a népi vallásosság etnográfiai leírásai, a művészi ábrázolások bemutatása valóban önálló és összetett értéket teremtenek, a függelék históriai tanulmányai ugyanígy. A tudományos alapot és hitelességet nyilván azActa Marty - rum és az Acta Sanctorum, a vértanúk és hitvallók Eusebius és az első püspökök-pápák óta folyamatos jegyzékei adták a sor elején. Theodor Ruinart maurinus atya első nyomtatott gyűjteménye (Acta primorum Marty- rum sincera - 1689), mellette Johannes Bol- landus jezsuita páteré (Acta Sanctorum — 1643) és az őt követő bollandistáké. 1968-ig még 128 súlyos kötet, ezek szellősebb és közkeletűbb változatai adnak „szabatos hátteret”. Tündéribbet Jacobus de Voragine gyűjteménye, amely elsősorban szépirodalmi értékeiben kiemelkedő, és „ahogy az arany a fémek között a legnemesebb, úgy ez minden művek között a legértékesebb...” (William Caxton - 1483). Innen ered a legendárium elnevezése is. A történet Lépőid Antal említett tanulmányában pontosan olvasható. A címben idézett verssor Beda Venerabilis (670- 735) angol szerzetes verséből való, Török József idézi könyve záradékaként. Az életrajzi adatok és az élő legendák szétválasztásával, a histográfiai és ikonográfiái adatokkal és más dokumentációkkal az új lexikon önálló szellemiséget jelez és teremt. A tárgyszerű szemlélet érdeklődést a téma iránt. Nem csupán „erénykatalógus” vagy az „üdvkeresés enciklopédiája” lett így a mű, az irracionális felmutatásában is inkább a ráció jelentkezik. Akár Nicolaus Cusanus elvei a „de probatis sanctorum historiis” körül. Hiszen tudós művelőinek „módszere a tudomány módszere, de majd kétezer éves múltja során mindig szem előtt tartották a lélekne- mesítés szándékait is...” a legjelentősebb alkotók szerint. Az Egyházi Tanítóhivatal ügyvédei és bírái ősi törvények és konstitúciók szellemében, nyomozói alapossággal járnak el és ítélkeznek, bár a végső döntés joga a mindenkori pápáé természetesen. A kiválasztott „megszentelő kegyelemmel bíró ember kell legyen, aki az isteni természetben bizonyos módon részesül..., az erények hősies gyakorlásában, az erkölcsi tökéletességben, az akarat nevelésében, a közösségért vállalt erénygyakorlatokban példa..., glóriával ábrázolandó, tiszteletére oltár állítandó...” szól a törvény, Ijjas Antal fordítása szerint. És bár az új lexikon világi kiadású, igényes szakszerűsége, bibliofil szépsége és olvasmányossága alapján - gondolom - szívesen működtek közre létrejöttében az egyház tudósai. Vajha változatosabb színes képanyagot találtak volna a hazai templomok és gyűjtemények kincseiből. A Szent Domonkos könyvégetése helyett (Escorial) szívesebben láttam volna pl. Magyaroszági Szent Erzsébet ábrázolását id. Hans HolbeintSl a szép táblák között. Hiányérzetet inkább tehát az itt nem láthatók és kivált a nem olvashatók teremtettek. Pl. Báthory László pálos atya, Csáky Mór, Temesvári Pelbárt és mások a hazai boldogok közül, akár Thaisz, a bűnbánó erény bajnoknője, akiről Révay József albumában olvashatunk megindító történetet. A korai pápákkal (pl. I. Pius szent vértanú) a szerkesztő különösképpen szigorú. De légióként Skóciai Szent Margit portréjának távolléte szembetűnő, akiről nemrégiben egy esztergomi konferencián Geoffrey Barrow, Gabriel Rónay és a Svájcban élő Vajay Szabolcs megdönthetetlenül és egybehangzóan cáfolta „a feltételezett magyar eredetet”. Hevenesi Gábor jezsuita tudós egykori alapművében ugyan még „magyarként” szerepelt (A magyar szentek üveges szekrénye - latinul, 1692), ugyanígy ennek átvételeiben. De akár „a római naptár szentjei sorában” említve egy-két hasábot megérdemelt volna társai közül is kisugárzó története, hiszen az e honi neveltetésű skót királjűié is minden bizonynyal meghallotta „a nyolc boldogság ígéretét” 94
