Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 10. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve XIII. - Simon Balázs: Minerva baglyát faggatom mégis - Solymosi Bálint: A műnéger
Simon Balázs: Minerva baglyát faggatom mégis Manapság ritka a 200 oldalas verseskönyv, foként legelső alkalomra. Simon Balázs munkája azonban nem bosszúságot vált ki, hanem olyan meglepetést, amely tanácstalanná is teszi az olvasót. Nem a tehetség jelenléte a kérdéses, hanem irányultsága, megszólalási módja. S ami a legszokatlanabb: ez alkalommal nem az újabb jelentkezőknél már-már megszokott hagyo- mány-ellenesség ötlik szemünkbe, hanem éppen az ellentettje, a szinte merev vonzódás a hagyománynak egy vonulatához, amely az európai kultúra bölcsőjéhez és első felvirágzásaihoz, a görög-latin világhoz vezet el. A meg-megjelenő ezredvégi klasszicizáló tendenciáknak legkövetkezetesebbje ez a kötet, amely kétezer év tapasztalatai, s foként a huszadik századiak dacára, „mégis” Minerva baglyát faggatja. Ez a mégis azonban inkább a költői alkotás előtti elhatározásra vonatkozik, ugyanis magukban a versekben, s számomra ez a leginkább kérdéses itt, mintha visszaugranánk az időben kétezer évet, vagy még többet. Sokszor az a benyomásom, hogy ismeretlen antik szövegeket találtak, s azoknak olvashatjuk most stiláris hűségre is törekvő, archaizálóan magyar nyelvű fordításait. Akkor is így van ez, ha a versek címe, témája későbbi korokra utal, ámbár meghatározó az antikvitás. Verseimben jelenik meg Didó, Árián, Héraklész, Kronosz, Aeneas, Héraklész és Hébé, Odüsszeusz, van amelyikük kétszer is, s mások is. Ámde a 12 oldalas Dante imája a száműzetésben is ilyen ékes archaizálással fejeződik be: „Orfeusz levágott / Fejéhez imádkozom, / Amit Apolló megnémított, / Mert túl sokat tudott: / Látta, hogy a / Holtak arctalanok, / Amikor hátrafordult, / Mert látni akarta / Hitvese arcát - / És tudja, hogy a / Meghalni mocsárba vonuló / Elefánt süllyedő agyarát / senki se látja, mert eltűnik, / Elviszi Hádész - / S csak ő látta / Az iszapos mélységben a / Csontfehér sugárzást, amikor / A Hebrosz árja a tengerbe / Sodorta, és egyre dalolt, / Miközben a lant, amire / Rászegezték a bortól mámoros / És bomlott asszonyok, / Titokzatosan zengett, / Mintha egy láthatatlan kéz / Játszana rajta szüntelenül.” Látható e hosszabb idézetből is, hogy a beleélő készség a ritmustól a nyelven át a szimbólumhasználatig példaszerű. Az nem látható azonban egyelőre a kötet egészéből egyértelműen, hogy Simon Balázsnak inkább csak imitációs készsége van-e, s vajon az is egyetlen mintára korlátozódik-e, vagy pedig, ha a minta egyetlen, képes lesz-e, akár ezen egyetlen minta segítségével megteremteni azt a költői világot, amelyben ő lesz a meghatározó. (Liget Könyvek, 1992) Solymosi Bálint: A műnéger Milyen is egy műnéger? Célzott szöveg nem szól róla, a kötet egésze lehet hát csakis a támpontunk. Pozitív fogalom aligha lehet, ezt elöljáróban megállapíthatjuk, s a későbbiek igazolnak is. A mű az nem igazi, a nem igazi néger az nem igazi ember. De miért szerepel a néger fogalma az emberé helyett? Aligha pusztán különcködésből. A néger fogalmához a kitaszítottság képzete is társul. Ha az ember hajdan kiűzetett a Paradicsomból, a civilizált világ fekete bőrű embere kétszeresen is e sorsra kárhoztatott. Se kiűzetett, se a kiűzőitek közül is kitaszított embernek nem lehetsz teljes, igazi, nem élheted a méltó életet. Körülbelül ezt jelentette számomra a szövegek alapján a kötet különös címe. Nem volt könnyű e felismerésig eljutni. Az egyes írások nehezen adják meg magukat, különösen a könyv első felében vannak erőteljesen dekonstruált szövegek a versszak és a versegész szintjén is, s ezek tudatosan szakítanak a poétikusság hagyományos eszközeivel, s a mondattan és a verslogika is gyakorta labirintusszerű. A kötet derekától kezdve, s főként a „Jó utat!” ciklusban aztán a korábbiakhoz képest jelentősen tisztul a kép: a költő megtalálja azt a fonalat, amely ki ugyan nem vezet e labirintus-létből, hiszen kijárat nincs, de legalább megadja a benne való létezés korlátozott távlatát. Attól a tézistől, hogy „minek történne bármi is, mondod / magadban, hisz’ csak egyetlen / eltévelyedés a világ” (A nyúl könyve), azon a kijelentésen át, hogy „szövegutópia a remény” (ready man), eljut addig a feloldhatatlanul is feloldott kettősségig, mely szerint egyrészt „ne lássak, ne halljak / tapintsak, ne emlékezzek többé —/ ki, vissza a versből a murva- / életbe -! [gramm szélfútta por /gyerekmarokban; piszokpier88
