Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 10. szám - Legenda Füst Milánról (Összegyűjtötte: Albert Zsuzsa)

ni, nemcsak az, hogy meghaltam már, hanem nem is éltem, nem is igaz, hogy éltem. Annak az utolsó pár mondatát felolvasnám:

„Ebből tehát gondolom, joggal arra következtethet akárki, hogy én már csakugyan nem is élek, vagy amennyiben igen, túléltem a halálomat, Giovanni barátom. S mármost mégis hogy mi legyen ezentúl? Ne legyen semmi többé. Ugyanott fekszem, s ha még látni akarsz, ülj lóra mihamar, mert most már végezni akarok ám igazán.”

Ezzel tökéletesen egybehangzik a IV. Henrik király című versnek, tehát nem a drámának, mert van egy ilyen vers is, az utolsó sora: „Hiába mondjátok, én sosem éltem.”

Lukácsy A. : A IV. Henrik dráma vége sem akármicsoda, amit negyvenvalahány éves korában írt, és azzal fejeződik be, hogy „már este van.”

Somlyó Gy.: A modern irodalom egyik nagy vonulatának van egy ilyen marginális jellegű típus sorozata, egy dilettáns típussorozata, amelyik abba a csoportba sem tud tartozni, amelyikbe tartozik, mert voltaképpen nem tartozik hozzá. Füst Milán együtt kezdett az első nagy modernista magyar nemzedékkel, de nagyon hamar kiderült számára is, meg a többiek számára is, hogy ez mégsem az a neoklasszicizmus.

Domokos M.: Nem tartozik a Nyugat verseszményébe, amit ő megvalósított.

Somlyó Gy.: Nem, egészen különleges.

Domokos M. : Nem, más.

Somlyó Gy. : Megírtam azt, hogy az európai országok majdnem mindegyikében van néhány ilyen író a legnagyobbak között. Ilyen, és a sorsa is ilyen Kafkának. Nemcsak azért, mert mind a kettő szegény közép-európai zsidó, a kettőjük sorsának bizonyos hasonlóságaiban az is benne van — de nemcsak erről van szó. Ahol töretlen volt a nagy modern és sikeres író, ott Kafka nem lehetett az, és nem véletlen, hogy legfontosabb írásait nem közölte, meg el akarta égettetni, mert úgy érezte ő is, hogy kiszorult, hogy neki ott nem lehet helye, ahol Thomas Mann meg a többi, mellette lévő kisebbek az igazi nagyok. Sokkal szerencsésebb sorsban Saint-John Perse is voltaképpen ilyen. O ugyan hozzátartozik, ugyanúgy mint Milán a Nyugathoz, a Nouvelle Revue Francaise nagy modern klasszikus gárdájához, de igazán mégsem tartozik hozzá, mert nem irodalmi életet él, nem a folyamatos publikáció az épülete és a terrénuma; de még sokkal inkább ilyen az Alexandriában élő görög költő Kava- fisz, aki egész életében tökéletesen magányos, közben van egy középszerű görög költészet, amelyben ő egyáltalán meg sem mukkan. Ugyanolyan öngyötrő és öncsonkító módon, mint Milán, meg se próbál beleelegyedni, verseit négylapos papírkákon adja ki, nagyon gyönyörű kivitelben, tíz példányban, a barátainak. De ilyen Pessoa is Portugáliában. Szóval ez a jelenség mindenütt feltűnik. Ez a modernizmus legelső nagy nemzedékénél még világosabb, tehát az 1870-es évekében, mert ott aztán az összes óriások egész életükben nem is léteznek. Emily Dickinson az egész életében, nem nagyon hosszú élete volt, de egész életében bombázta az amerikai magazinokat, amik százával voltak, de nem hogy arról nem volt szó, hogy ez egy nagy költő, hanem egyáltalán nem is voltak hajlandók kinyomtatni. Egy nagy magazinnak vagy revünek a főszerkesztőjével húsz éven keresztül levelezett. Nagyon szeretett vele a szerkesztő levelezni, de egy versét sem nyomtatta ki. Ez már majdnem olyan, mintha meg volna komponálva egy dráma.

Elhangzott a Kossuth rádióban 1992. február 16-án

70