Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 8. szám - Orbán Ottó: Fekete ünnep (Domokos Mátyás sorozata. Beszélgetőtárs: Orbán Ottó)
Műhelytitkok a közelmúltból Orbán Ottó: Fekete ünnep Domokos Mátyás sorozata. Beszélgetőtárs: Orbán Ottó OMOKOS MÁTYÁS: — A magyar irodalmi élet egyik jellegzetes tünete volt évtizedeken át az a légszomj, amelyről az első könyvük megjelenésére általában hiába ácsingózó fiatal költők panaszkodtak. Nem indokolatlanul, mert irodalomszociológiai tény, hogy több éves, fullasztó szellemi közérzettel járó várakoztatás présében szenvedték meg első nyilvánosságra jutásukat, mondhatni tömegesen, a fiatal költők. A közhit szerint ez a fogalom: „fiatal költő”, a hatvanas-hetvenes évek fordulójától kezdve vált életkor meghatározóból állapotjelzővé és esztétikai értékítéletté; amikoris Kormos Istvánnak, a fiatal költők pásztorának emlékezetes megállapítása értelmében a különböző szerkesztőségek folyosói mindjobban kezdtek emlékeztetni a fogorvosi várótermekre, a naphosszat ott ücsörgő, elgyötört arcú és reménytelenségbe süppedt fiatal költők hadával. Dehát a történeti igazság más: ha lehet, még komorabb és lehangolóbb. Orbán Ottó, aki a Nemes Nagy Agnes által „hároméves irodalomnak” nevezett, háború utáni koalíciós időszak csodagyereke volt, hiszen már tizenkét éves korában jelentek meg versei, a háborús árvák intézetének, a legendás Sztehlo-intézetnek a maguk szerkesztette folyóiratában, amelyek az egyetem bölcsészkarának stílusgyakorlatain is feltűnést keltettek, költőjüket pedig már akkor bemutatták a Rádióban, s egy miniszternek a Parlamentben, első kötetét mégiscsak „történeti korszakokkal” később, 1960-ban tudta megjelentetni. Fekete ünnep volt első kötetének címe, tele fekete, vagy ahogy egyik idősebb pályatársa jellemezte: „fenemód pesszimista” versekkel, amelyek éppen fekete igazságukkal képeztek akadályt kötetben való megjelenésük elé. — Hogyan élted meg az ötvenes évek második felében a „fényre jutás” keserveit, hogy Németh László költőien szép kifejezését használjam, amikor magadra hagyottan és némán kellett elviselned mindezt, mint magától értetődő, ám keservesebb kilátástalanságot, bár ez akkoriban is közös költői sors volt? ORBÁN OTTÓ: Pocsék rossz közérzettel. De ezt a megállapítást rögtön ki kell egészítenem valamivel. Azt hiszem, Az ádáz szemtanú című szakmai önéletrajzomban, ebben a Kis Pintér Imre ironikus meghatározása szerint saját magamról írott monográfiában írom azt, hogy a háborús gyereknek két életkora van: a sajátja, meg azé a sokat tapasztalt öregemberé, akivé ezt a gyereket a háború tette. És ez így igaz. Hozzá tehetem, életre szólóan. Én ezt a korszakot is, a fiatal költő indulásának az esetek többségében igencsak nehéz korszakát, kettős lélekkel élem át. Fiatalként, úgy, ahogy illik: szenvedve, nyögve, lázadozva, kiabálva, másrészt egy öregre- zonőr higgadtságával figyelve magamat és körülményeimet. Ekkorra már nekem történetem van. Egy rémtörténet, egy rossz kalandregény, mégis valami, valami sugallatként megsejtett és mélyen belém ivódott tanulsággal. Mintha egy szellem angyal? ördög? az Isten maga, ha van? nem tudom, kicsoda íratott volna be valamilyen A Kossuth rádióban elhangzott műsor szerkesztett szövege. 76
