Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 9. szám - Lengyel András: Egy irodalomszervező pályaíve (Vázlat-féle Ilia Mihályról)
7 A hetvenes évek első felének Tiszafája — a kor viszonyaiból s a szerkesztő egyéniségéből következően — a csöndes építkezés folyóirata volt. Az adott körülményekből kiinduló, az adottat átalakító, átformáló változtatás lehetett csak a célja. Sajnos, a visszazáródó, reformokat befagyasztani igyekvő „politika” viszonyai közepette ez is, sőt ez igazán - soknak bizonyult. A profil kialakulása után hamarosan napirendre kerültek a különböző, fékező-manipuláló retorziók. „Tudtam, hogy kések között mozgunk - mondta erről később Ilia —, de a kulisszák mögé belátni nem lehetett. Sok berendelés, fejmosás, letolás és hasonló szankciókban volt részünk ekkoriban a minisztériumban, a pártközpontban és persze másutt is.” (Szeged, 1992. február 3.) S bár a kultúrpolitika első számú embere, Aczél György a „finom, de érezhető fenyegetéseket” a be nem tartott ígéretekkel kombinálta, az apparátus — jórészt éppen Aczéltól ösztönzött vagy jóváhagyott — önmozgása egyre lehetetlenebb helyzetet teremtett. E. Fehér Pál Népszabadság-beli Tiszatáj-ellenes filippikái ugyanis, függetlenül szerzőjük tényleges intenciójától, jeladásként szolgáltak a helyi - Csongrád megyei - apparátus számára: nincs rendben a lap szénája, figyelni kell rájuk. A „politikai bizalom” elvesztése pedig olyan légkört teremtett a lap és szerkesztője körül, amely egyre inkább megkérdőjelezte a munka folytathatóságát. E. Fehérnek egy Für Lajos esszéjét inkrimináló cikke (Népszabadság, 1973. máj.6.) után Iliának már hosszú, magyarázkodó levélben kellett védekeznie az akkori megyei első titkárnál, Győri Imrénél. E levélből tudjuk, ekkor már fölmerült lemondásának gondolata is: „Gyakran arra gondol az ember kudarcai közben — írta —, hogy a közszereplést odahagyja és visszavonuljon az egyetemi filosz-asztalhoz.” Ekkor azonban még, szerencsére, erősebb volt benne a folytatás igénye; maradt. Ám a bizalmatlanság iránta egyre nőtt. S amikor 1975 februárjában — tudta és beleegyezése nélkül, a háta mögött — a megyei ideológiai titkár kiemeltébe a lapból Balogh Edgár egyik cikkét, s a főszerkesztő csak a kinyomott lapból „értesült” e jogszerűtlen intézkedésről, a húr elpattant. Ilia, nem látván folytathatónak a munkát, és személyében is veszélyeztetve érezve magát, lemondott. Az 1975 márciusi szám már neve nélkül jelent meg. Hogy szükségszerű volt-e ez a lemondás, egyelőre eldönthetetlen, s nem is biztos, hogy valaha is pontosan fogunk látni itt. A kultúrpolitika tényleges szándékai hozzáférhető források híján, fölmérhetetlenek. Elképzelhető tehát, hogy — legalábbis egy ideig még — nem lett volna leváltás a konfliktusokból; az ilyesféle ütközéseket a normál ügymenet részének gondolhatták. A „túlérzékenység” időnként fölbukkanó vádja mégis tarthatatlan. Az az érzékenység, amely a lemondás közvetlen „kiváltója” volt, tette lehetővé ugyanis azt a szerkesztői teljesítményt, amely naggyá tette a lapot. Egy érzéketlenebb, „gyűrődésképesebb” szerkesztő talán maradhatott volna a Tiszatáj élén. De egy ilyen szerkesztő nem is tudta volna megteremteni a lapot. Az emberi személyiséget nem lehet tetszés szerint szétmetszeni, s külön-külön, váltogatva aktivizálni. Sőt, az is kimondható: éppen az a korszakra jellemző, a kor legmélyébe belevilágító tény, hogy egy ilyen személyiség számára közszereplőként nem volt benne élhető hely. Holott éppen ez a személyiségképlet hordozta leginkább magában az olyannyira szükséges önkorrekciók lehetőségét. Utólag visszatekintve, úgy látszik, az volt a bukás oka, ami a lap törekvéseiben a legjobb volt. Nem lehet véletlen, hogy a Tiszatáj utóbb, már Ilia nélkül, csak úgy folytathatta létét, hogy — látszólag mindent folytatva — éppen azt az irányzatosságon túltekintő, értékcentrikusabb és árnyaltabb reflexivitást adta föl, amely a lapot addig féléje emelte az irányzati megosztottságok puszta képviseletének. A „kópia” fönnmaradhatott, a mélyebb változásokat előkészítő, értékesebb „eredeti” kirostál78
