Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 9. szám - Lengyel András: Egy irodalomszervező pályaíve (Vázlat-féle Ilia Mihályról)

Iliát formálisan is előtérbe állította; főszerkesztő-helyettes lett (neve ilyen funkcióban az 1971.7. számtól olvasható a lapon). Ettől kezdve jórészt saját ízlése szerint csinálta tovább a folyóiratot — igaz, a Havasival való egyeztetés szükségessége, értelemszerűen, megmaradt. Munkája nyomán fölerősödött a Tiszatáj átalakulásának folyamata, jóllehet ennek az átalakulásnak a makrokulturális föltételei időközben kedvezőtlenül változtak. A reform visszavétele, vagy legalábbis lefékezése a nagy- politikában már zajlott, s ez mozgástér-szűkítő hatással járt. 1971 decemberében, Ratkó József Törvénytelen hcdottaim című, a sárrétudvari parasztköltőt, Nagy Imrét is fölemlegető verse miatt pl. nagy botrány keveredett Szegeden. Csak a véletleneken, s Havasi Zoltán bátor ütközés-vállalásán múlott, hogy a helyi politikai „felügyelet” végül visszavonult; hagyta meggyőzni magát. S ez nem is az egyedüli „ügy” volt akkoriban már. Egyszer Kamondy László, egy második alkalommal pedig Pün- kösti Árpád írása miatt volt „baj” a Tiszatájjal.

A kulturális és politikai folyamatok Kádár-korszakra jellemző egymásbacsúszása és viszonylagos önmozgása azonban ekkoriban is sajátos erőteret tartott fönn. A politika ugyan kétségkívül súlyosan rátelepedett a kultúrára, és saját benső mozgásainak követésére igyekezett rászorítani azt. De a kultúrának ez az egyirányú hatalmi „meghatározottsága” szükségképpen nem lehetett teljes. Részben azért, mert a politikai játéktér szereplői maguk is különbözően képzelték irodalom és politika viszonyát; ellentéteik tehát manőverezési lehetőségeket teremtettek a kultúra szereplői számára. Részben pedig azért, mert - akár tetszett ez, akár nem — a kultúra önmozgása egyre jobban függetlenedett a „politika” szándékaitól, s valamiképpen visszahatott rá. Ez a sajátos helyzet persze, állandó potenciális konfliktus-forrást jelentett, bekódolta az irodalmi élet alakulásába a különböző „ügyeket”. Ugyanakkor, paradox módon, a politikát is rászorította az alkalmazkodásra; rászorította, hogy akceptálja a kultúra nagy, belső mozgásait. S ez nagyon lényeges momentum. A politikai élet hullámmozgása alatt, azt részben követve, részben tagadva bizonyos határok között egyre nőtt az irodalom saját, önelvű mozgásának ereje, autonómiája. Ez pedig azzal a további következménnyel járt, hogy az irodalom bizonyos szereplői maguk is kvázi-politikai szerepre tettek szert — valaminek a képviselői lettek. A politika így kénytelen-kelletlen az irodalmat is önálló politikai erőként kezelte (noha ezt nyilvánosan senki sem ismerte el). Az irodalmi élettel is egyezkedni kellett tehát, s ez az egyezkedés, minden rosszhiszemű mai hiedelemmel ellentétben, nem szűkíthető le magánalkuk sorozatára. E folyamat, irodalmi mezben, egy társadalmi méretű bújtatott alkufolyamat volt „politika” és „társadalom” között.

Bármily furcsa, ez a kusza és mélyen ellentmondásos folyamat egy ideig Ilia kezére játszott. A helyi politikai apparátus , jó” ösztönű, de primitíven hatalomérvényesítő bizalmatlanságát vele kapcsolatban jórészt közömbösítette a központi apparátus külön játszmája, amely — legalábbis néhány évig — Iliát is „tényezőnek” ismerte el. Az aczéli kultúrpolitika részletekbe menő ismerete nélkül persze, ma még lehetetlen megmondani, pontosan mit láttak benne. Valószínű, hogy érzékelték személyi kvalitásait, a formátumot; bizonyos emberi respektus iránta még később, „bukása” után is kimutatható, mind személyesen Aczél Györgynél, mind szűkebb „csapatában”. Ugyanekkora, vagy még nagyobb súllyal esett azonban a latba két további tényező. Egyrészt Ilia előtérbe kerülése a népi „lobbinak” tehető s teendő engedményként volt fölmutatható - egy mellékhadszíntéren, egy relatíve szűk hatókörű vidéki folyóiratnál. Egy vidéki, nem túl nagy hatású folyóiratot ugyanis különösebb kockázat nélkül „oda lehetett adni a népieknek”. Másrészt, s ez sem lényegtelen elem, Ilia emberi karakterét félreértve, valószínű, hogy „kezelhetőnek” tartották. Úgy vélhették, ez a szelíd, cseppet sem erőszakos, a lázadás gesztusait nélkülöző vidéki tanárember kézben tartható vagy legalábbis manipulálható lesz.

72