Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 9. szám - Lengyel András: Egy irodalomszervező pályaíve (Vázlat-féle Ilia Mihályról)

egy nagy előnye Ilia számára. Nemcsak írásait vette föl, de fokozatosan teret engedett egyéb, a keretfeltételeket közvetve alakító törekvéseinek is. Ha a hatvanas években még nem is szerkeszthetett önállóan, egyre inkább, egyre több területen beleszólhatott a szerkesztésbe. S ez a korlátozott lehetőség bizonyos értelemben, legalább egy ideig optimális volt számára. In statu nascendi tanulhatta meg a szerkesztés műhelytitkait, fogásait, s megtapasztalhatta az élő irodalommal való foglalkozásnak e háttérben maradó, de mégis szép formáját.

1962-ben már, bizonyíthatóan, tényleges szerkesztői feladatokat látott el. A nem- kérten beküldött kéziratok első olvasását végezte, s - legalábbis a névtelenek, a kezdők esetében — megrostálta azokat. A Tiszatáj arculatát így nem ő határozta meg, de - túl az előválogató inkább fáradságos, mint fölemelő szerepkörén - írók és folyóirat kontaktusa nem kis részben rajta keresztül valósult meg. E szerepkörében persze levélben, majd a Tiszatáj hasábjain keresztül is szerkesztői üzenetek sorát kellett megírnia (nyomtatásban az elsőt 1962 augusztusában írta!), s ez elég nagy robot volt. De előnyökkel is szolgált, naprakész tájékozottságra tett szert. Megismerkedett írókkal, megtapasztalhatta törekvéseiket, tájékozódhatott terveikről. Az irodalomba belépő új nemzedékek alapos ismerője lett. Vágyak, tervek, produkciók éppúgy szemhatárába kerültek, mint az irodalmi élet esetenként oly fontos személyi konstellációi, belharcai. Szerkesztőségen belüli súlyának növekedését mutatja, hogy 1963 májusában - igaz, névtelenül - a szerkesztőség nevében már ő zárta le a Tiszatáj ún. kisregény-vitáját (Kisregény-vitánk végszava. 1963.5.sz.), az 1964januári szám programcikkét pedig — Újévi gondjainkról címmel — ugyancsak ő írta. Megnyilatkozásai tehát ekkor már olykor a szerkesztőségi állásfoglalás súlyával bírtak. Programcikke, amely értelemszerűen egy belső konszenzusnak adott hangot, s rá csak mint ilyen jellemző, két szempontból érdekes. Figyelemre méltó, hogy a „szegedi klasszikusokhoz való állandó visszalépés” helyett ekkor már egy tágasabb, „ele- venebbül ható hagyományt”, József Attila költészetét állította mintának, s a „magyar irodalom szocialista örökségének” József Attilát és holduvarát tekintette. E törekvése dokumentumaként fogható föl a Tiszatáj 1964. novemberi Radnóti száma, amelyet már teljes egészében ő állított össze, teret adva filológusoknak éppúgy, mint, mondjuk, Weöres Sándornak. Mindez arra vall, hogy az akkor nyilvánosan választható irodalmi hagyomány legjobbikát választotta, s ezzel nyílt szakítás nélkül is egy jótékony korrekciót szolgált. De legalább ennyire fontos, s ha lehet, rá még jellemzőbb vallomása: „Rovatainkban olyan szellemet kell meghonosítani, hogy megtisztelő és vonzó legyen az író és kritikus számára az abban való megjelenés. Nincs megszerezhetetlen kézirat, és nincs megnyerhetetlen alkotó. Különböző konstellációk idegenkedővé tehetnek alkotókat egy-egy laptól, de a lényeges mindig az marad, hogy magában a folyóiratban legyen meg a lehetőség az alkotói tisztesség, öntudat csonkíthatatlan megbecsülésére.” (Tiszatáj, 1964.1.sz.l.)

Ez az elve, az irodalmi intézménynek az alkotói tisztességhez való igazítása törekvései legmélyébe világít bele. Ennek ismerete nélkül megérthetetlen szerkesztői munkája — s emberi-irodalomszervezői varázsa. Ez a beállítódottság ugyanis az „erőviszonyok” és a hatalmi racionalitás fölé helyezte, s messze kiemelte az irodalmi funkcionáriusok közül. (Alighanem ez okozta később szerkesztői „bukását” is; irodalmi viszonyaink nem e típusnak, hanem az irodalmi funkcionáriusnak kedveztek.)

Neve 1965 januárjában került föl a Tiszatájra, nyilvánvaló összefüggésben azzal, hogy a Tiszatáj napilap-formátumról ekkor váltott ismét folyóirat-formátumra. Az impresszum szerint a szerkesztő ekkor Andrássy Lajos volt, aki akkor már évek óta jegyezte a lapot; de a szerkesztőbizottságban már keveredtek a régi és új nevek. A lapon Ilia társaságában Dér Endre, Kovács Sándor Iván, Mocsár Gábor, Papp La69