Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 9. szám - Lengyel András: Egy irodalomszervező pályaíve (Vázlat-féle Ilia Mihályról)

lem már itt is sajátja, de a realista kánontól való eltérést még mint „a dekadens életérzés”, „zavaros életfelfogás” megnyilvánulását fogta föl. A Galgóczi novelláiban regisztrált „halálfélelem és halál, állandó szorongás, föl-föltörő megmagyarázhatatlan bűntudat, beteges emberi kapcsolatok, kisiklott életek és látszatokok miatti szenvedés” számára megmagyarázhatatlan maradt. Itt persze nem egyszerű kritikusi tévedésről van szó, hanem valami mélyebb, koijellemző ellentmondásról. Jól mutatja ezt a kritika fölvezetése. „Négy-öt évvel ezelőtt - olvashatjuk mindjárt a kritika elején — fiatal lírikusaink egy csoportja (tegyük hozzá, hogy igen tehetségesek és nagy ígéretek) érthetetlen módon az indulás biztató lépései után tévutakra tévedt. (Juhász Ferenc, Nagy László stb.) A kísérletezés címszavával jelölték egy ideig az ő útjukat, de ma már világos (legalábbis eredményeiben az), hogy a dekadencia vizeire eveztek.” Majd: „Nem kis megdöbbenéssel kell látnunk, hogy fiatal prózaíróink egy része (itt is az ígéretek és a nem minden tehetség nélkül valók) négy-ötéves késéssel oda jutottak el, ahova a fönt említett lírikusok: a zűrzavarhoz, a dekadenciához.” (Tiszatáj, 1961.7.SZ.1.) Ám már ebben a vélekedésben is figyelemre méltó, hogy a rosszul ítélkező értelmezés mélyén egy lényeges folyamat regisztrálása és a tehetség érzékelése munkál. Csak a megítélés igazodik az ideologikus konstrukcióhoz.

Bármily paradoxon is, azt kell mondanunk, alighanem ezek a tévedések szükségesek voltak az irodalmi jelenléthez. Ezek nélkül bizony aligha lehetett volna helye a Tiszatáj körül — igaz, kvalitásérzéke és esztétikai érzékenysége nélkül viszont aligha lett volna értelme szerkesztői szerepvállalásának. De ezt az ellentmondást viszonylag gyorsan és következetesen föloldotta. A Galgóczi-kritika antinómiájából elvben két út vezetett tovább; az irodalom-politikusé, aki véleményét egy hivatalos instanciához köti, s a kritikusé, aki esztétikai ítéleteit a fölismert kvalitásokból származtatja. Ilia Mihály, úgy tetszik, alkatának engedelmeskedve egy harmadik utat járt végig. A kvalitás szolgálatába állott, az alkotói kreativitást próbálta elősegíteni és igazolni, de szemét nem vette le a keretföl tételekről. Sőt, pályája egészét nézve, hosszú távon éppen ezeket az alkotásokat éltető és torzító keretföltételeket igyekezett elsősorban átalakítani. Saját elsődleges feladatának ezt a közvetve ható lehetőségteremtést ismerte föl.

Kritikusi munkássága, amelynek meghatározó időszaka a hatvanas évek elejétől a hetvenes évek legelejéig tartott, voltaképpen ennek, a szerkesztő, irodalomszervező fölkészülésnek rendelődött alá. Kritikái azt mutatják, írásai minden ideologikus „színe” ellenére, alapvetően nem ideologikus karakterű kritikus volt (mint a Nyugat fénykorában pl. Ignotus). Elsősorban a tehetség, az alkotás érdekelte, s azok a kulturális folyamatok, amelyek a tehetség megnyilatkozásának közegeként, determináló erőtereként belejátszottak az alkotások megszületésébe. A tehetségre figyelés természetesen önmagában is kritikusi érték, s bizonyos, ez Ilia egész pályájában jelenlévő elem; írásban, szóban, nyomtatásban nagyon sok és nagyon sokféle értéket igazolt vissza, sokakat hálára kötelezve. De tehetségtisztelete több volt, mint a kvalitásérzék megnyilvánulása. A tehetségek teremtette művek, érték- alakzatok mentén önmagát is, a kulturális kontextus számára elérhető elemeit is alakítani akarta. Az irodalmi életben ebben a kritikusi évtizedében sem valami eleve tökéletes irodalmi orákulumként vett részt, hanem önmagát folyamatosan korrigáló, tökéletesítő, másokat is ilyen irányban motiváló, az összfolyamatokra figyelő szereplőként. Az irodalmi művekben, esztétikai önértékükön túl, a mintegy szociológiai revelanciával is bíró irodalmi-kulturális produkciót érzékelte. Azt, amely az esztétikai sajátszerűségeken keresztül az emberi életre, az emberi minőségekre is visszahat, amely tehát végső soron kultúraformáló erővé válik. Korának gyermeke volt ebben, természetesen, de olyan gyermeke, aki az adott viszonyokon, minőségeken túljutni akart.

65