Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 9. szám - Lengyel András: Egy irodalomszervező pályaíve (Vázlat-féle Ilia Mihályról)
fesszor lánya pl. csak adoptációval szerzett új néven juthatott be az egyetemre, s eredeti nevét csak később vehette vissza. De ismeretesek voltak a pártinstrukcióra kötött egyetemi házasságok, s tudni lehetett a nyomásgyakorlás egyént deformáló sokféle más formájáról is. A társadalmi emelkedés alapvető nagy élménye eredendően problematikus folyamatokkal kapcsolódott össze. Hogy Ilia Mihály e könnyen eltorzító közegből különösebb sérülések nélkül, ép személyiséggel és tudásban, emberségben gyarapodva került ki, két dolognak köszönhető. Eredendő alkatának, amely minden körülmények között meg tudta őrizni benső integritását, — s a hasonszőrűek védő, támogató közegének. Útját ugyanis nem egyedül járta végig, diáktársai jelentős része hasonló pályán mozgott. A társadalmi mobilitás különben egyáltalán nem könnyű folyamata sokak kollektív élménye volt ezekben az években. S az idősebbek ekkor már megoszthatták, átadhatták tapasztalataikat. Ilia maga kereste is az erősítő, oltalmazó kollektivitást. Valószínűleg ez az igénye vezethette el a színjátszó csoportba, amelynek nagy sikerében, A kertész kutyája előadásában - Trisztán megszemélyesítőjeként — maga is részt vett. S minden, viszonylagos kényelmetlensége ellenére, a közösséghez tartozását erősítette az is, hogy másodéves korától, 1954 őszétől Szegeden, a Juhász Gyula Kollégiumban lakott. Itt előbb, sajátos kényszerkollektivitást átélve, egy nyolcágyas nagy szobában kapott helyet, s csak utóbb, némi tekintélye birtokában jutott egy kisebb, harmadmagával lakott szobához. A kollégium nemcsak a bejárástól kímélte meg, tapasztalatszerzésének is kitűnő lehetőséget adott. Igazgatója ugyanis ekkor már Tóth Béla volt, az asztalosfiúból egyetemre került, majd íróvá lett dombiratosi parasztfiú. Vele, a ,janicsár”-létet mélyen átélt, a fölemelkedés élményét az „alullévők” iránti szolidaritással kombináló kollégiumi nevelővel, hamar igen jó barátságba került. „Bélával — úja erről Ilia — sokat beszélgettem irodalomról, ismertük már az ő írásait is. Az volt a szokása, hogy végigjárta a szobákat és elbeszélgetett a hallgatókkal.” „... tulajdonképpen első írásom is az ő biztatására készült Sarkadi Imre valamelyik drámájáról (Szeptembert), amelyet a kollégium újságjában (talán csak faliújság volt?) ki is adott”. Itt, e beszélgetések közben, úgy tetszik, nemcsak egy tartós barátság alapozódott meg, de, szinte észrevétlenül, az eligazító társadalmi tapasztalatok továbbadása, a konfliktusokra való fölkészülés is megtörtént. 3 1956 október 23-a még egyetemistaként érte. A hangulat őt is magával sodorta: ahogy diáktársai is, ő is fegyvert fogott. Mégis, ahogy később megvallotta, „56 nagyobbik részét Tápén töltötte”, egyik évfolyamtársával, Urszin Sándorral, aki náluk dekkolt. „Csak egy napot voltam a nemzetőr laktanyában (Honvéd tér), de ott elég hangos sportolók, birkózók voltak a vezérek és kissé megijedtem tőlük. Ekkor már voltam katona, és láttam, hogy a fegyverekkel milyen nagyvonalúan bánnak, kissé féltem, hogy itt baj lesz emiatt. Innét mentem haza, mert a kollégiumban már nemzetőrök voltak.” November 4-e után, már újra a kollégiumban lakva, látta amint megtörténik a fegyverek leadása, és Tóth Béla megvédi a rábízott diákokat az „ellenforradalmárokat” kereső pufajkásoktól. Hogy ez az egész nagy krízis miképpen hatott rá, utólag szinte lehetetlen megmondani. Hogy politikai szerepet nem vállalt, érthető; ambíciója eredendően kulturális természetű volt, s alkata sem a poltikai csatározásokra predesztinálja. De nyilvánvalóan látta, érezte a zárt viszonyok szétpattanása és az újraabroncsozás közötti mély feszültséget, érzékelte a távlatok fölvillanását és eltűnését, egyben valami gyökeresen újnak a kezdetét. Az 1956/57-es 60
