Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 9. szám - Lengyel András: Egy irodalomszervező pályaíve (Vázlat-féle Ilia Mihályról)

dott, írt is róla. Papos mellett a legnagyobb hatással ő volt rám, olyan világra nyitotta ki a szemem, amelyet könyvből, tankönyvből egy kis gimnazista soha sem ismerhetett volna meg.”

Tanáraival szerencséje volt, de élni is tudott e szerencséjével. Az érettségit — 1953 tavaszán — kitüntetéssel tette le. Ekkor már alighanem az a fiatalember volt, aki — későbbi önmagát előlegezve — mohó érdeklődéssel közeledett minden új, befogadható intellektuális élményhez. Aki jó érzékkel minden hasznosíthatót magába szívott környezetéből, de mindenből az önmaga építésére alkalmasat vitte tovább. Az ötvenes évek legkeményebb éveiben is voltaképpen egy eleven szellemű, nyitott intellektus formálódott ki.

Értelemszerű volt, hogy továbbtanult. 1953 júliusában fölvételizett a szegedi egyetemen. Magyar szakra jelentkezett, de a történelemre vették föl. Csak nagy utánajárással, az őt fölvételiztető Halász Előd professzor segítségével sikerült „visszavergődnie” a magyar szakra. Neve még sokáig szerepelt a történelem-szakosok között, sőt — részben magánszorgalomból — óráikat is látogatta. így hallgatta többek között Ormos Máriát (aki akkor kezdő tanár volt), Mérei Gyulát, Karácsonyi Bélát, Kulcsár Zsuzsát, Schmidt Jankát, Bánkuti Imrét. Másodévben, 1954 őszén bevezették a kétszakos képzést, s minden magyar szakosnak a történelmet is föl kellett vennie. Ilia, egy másik hallgatóval kettesben, egyszakos maradhatott; a magyar tanszék (Pósa Péter, Baróti Dezső, Halász Előd) kiállt mellette. Tájékozottságára, olvasottságára ekkor már fölfigyeltek.

A bölcsészkar természetesen ezekben az években meglehetősen átpolitizált volt, alig akadt tanár, aki ez alól kivételként említhető. A „közéletiség” nem eszmény, hanem szigorúan megkövetelt követelmény volt, s az átpolitizált beszédmód szinte mindent magába vont. Ilia, talán ösztönösen, talán félig tudatos védekezésképpen leginkább azokat az előadásokat részesítette előnyben, amelyeknek vagy tárgya, vagy feldolgozásmódja a legkevésbé engedett a kor ilyesféle nyomásának. Nem véletlen tehát, hogy egyik kedves tanára Mészöly Gedeon lett, aki történeti nyelvészetet adott elő, ám ez az ő előadásában tulajdonképpen sajátos, nyelvi tényekből kiinduló művelődéstörténetté vált. Kedvelte a finn nyelvet és mondattant előadó Klemm Imrét is, ezt a civilben járó, nehezen megközelíthető, de nagytudású paptanárt. Szinte törvényszerű, hogy az egyik ilyen „apolitikus” professzor, Mészöly Gedeon óráin tudatosult benne a fölismerés: „a kultúra és a tudomány valami folytonosság és valamiképpen ehhez kapcsolódik az ember, ha vele foglalkozik.” A régi tanári gárdának ez a szakszerűséget mindenek fölé helyező, a politikát inkább megkerülő, mint kiszolgáló attitűdje magyarázza, hogy még az irodalomtörténészek közül is az volt rá a legnagyobb hatással, akit — bár nem volt igazi nagyformátumú irodalmár — ez az átpolitizáltság a legkevésbé deformált, aki a filológiába húzódott vissza. Ez a professzor, bár utólag talán meglepő, az akkor kényszerűségből régi magyar irodalmat oktató Koltay-Kastner Jenő volt. Koltay-Kastner széleskörű, nagy tudása, türelme és pedagógiai bölcsessége azért is hathatott, mert mindehhez a kultúrák egymáshoz kapcsolódásának élménye is társult. Személyében 1953-ban a szegedi egyetemen az a professzor oktatta a tápéi parasztfiút, aki negyven évvel korábban Párizsban Bergsont hallgatta. Kultúrák és emberek egymás kezét fogják, ismerhette föl Ilia Mihály is, professzorát hallgatva. S minden jel szerint ezekben az években, ebben a körben figyelt föl a kultúraátadás benső logikájára, kultúrák és személyiségek egymáshoz kapcsolódásának értelmére.

De élt azzal a lehetőséggel is, amit a tanári kar újabb nemzedékei biztosítottak számára. Közülük, úgy látszik, Halász Előd volt rá a leginkább inspiráló. Halász ekkor ugyancsak magyar irodalmat tanított, előbb Aranyt és Madáchot, majd 20. századi magyar irodalmat és világirodalmat. „Nagy tudású, lenyűgöző előadó volt, aki58