Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 9. szám - Lengyel András: Egy irodalomszervező pályaíve (Vázlat-féle Ilia Mihályról)

Nemcsak nagy eredményei mutatják ezt, de a veszteség is, amely visszaszorulásából fakadt. A mai magyar szellemi élet súlyos megosztottsága és neurotizáltsága nem utolsó sorban ebből, a szervesen bontakozó folyamatok erőszakos megszakításából fakad, s így mintegy „negatívan” mutatja e szerep nélkülözhetetlenségét. A veszteségekért utólag természetesen nincs, nem lehet kárpótlás, a szerep kényszerű reinkarnációi nem pótolhatják az elszalasztott lehetőségeket. De Ilia Mihály kivételes emberi kvalitásait mutatja, hogy szerepét még így is, félreszorítottan is be tudta tölteni, sőt szerepkört teremtett. Informális organizátorként szinte személyében őrzött meg egy fontos értelmiségi magatartást, s tanárként ezt tanárnemzedékek sorának adta át. A magyar kultúra egyszemélyes intézménye lett, a folyamatokat közvetve alakító nagy közvetítő.

Ehhez, persze, különleges életvitel, kivételes egyéniség kellett. Akik személyesen ismerik, tudják, ő mindig, mindenkihez a másik ember iránti érdeklődéssel, jóindulattal és segítőkészséggel fordul. Nyitott, empatikus, humánus; figyel a másikra, gondjaira, terveire. S e figyelme nem egy, nem két emberre irányul; tanítványként, szerzőként, barátként vagy egyéb alkalmi kapcsolatok alanyaként ezrekben mérhető azok száma, akikkel élete során érdemi kontaktust alakított ki. Évtizedek óta egy nagy informális kapcsolatrendszer közepén helyezkedik el, s ebben helye van a legkülönbözőbb embereknek. íróknak, kollégáknak éppúgy, mint a közéleti szereplőknek, vagy mondjuk a postásnak — úgynevezett nagy embereknek s úgynevezett kisembereknek. Az ilyen kapcsolatháló puszta fönntartása, persze, hatalmas munka, nagy energia kell hozzá. De hozadéka is nagy: az életünk alakulásához igazodó gazdag és sokrétű információ, a gyakorlatiasan is fölhasználható kapcsolatok. Nemcsak azt tudja tehát, hogy mi foglalkoztatja az egyetemi hallgatókat, a tanártársakat, az írókat (erről a „szakma” minden tagja rendelkezik valamilyen tájékozottsággal), de azt is, hogyan látja a világot az az ún. egyszerű ember, akire hivatkozni ugyan szokás, de akinek igazi világa ma alig jelenik meg a magaskultúrában és a politikában. E kapcsolatháló tehát kivételes valóságismeret forrása nála; egy társadalom ütőerén tartja az ujját.

Érthető hát, hogy egyénisége közegében több ember feladatköre egyesül, s igazi szerepe nem egyik vagy másik feladatkörével adható meg, hanem ezek együttesével. Szerkesztő is (ma is, lap nélkül is), tanár is, irodalomtörténész is, de nem szűkíthető le egyikre sem. Egy kultúrközösség öntudatos tagja, magyar és szegedi, egyben azonban felelősséget vállaló individuum is. S mindenekelőtt — mindezeket magában foglalóan — ember, akit valami mély humánum emel messze az erkölcsi átlag fölé. Hogy ez a humánum miből fakad, egy nem egyházias, nem külsődleges hit tartja-e fönn, vagy a paraszti ősök áthagyományozott kötelességteljesítő étho- sza, vagy éppen a teljesen bensővé, szinte ösztönszerűvé tett, nagyon is evilági emberi szolidarításigény - nehéz megmondani. Gyaníthatóan ez is, az is, amaz is hozzájárult személyiségképlete kialakulásához. De a végső „eredmény'’ több és más, mint ezen indítékok külön-külön, vagy akár együtt is. Sem a hit, sem a származás, sem a személyiségképlet nem elegendő magyarázat. Csak egy tudatosan vállalt és fönntartott nemes szerep életvitelt generáló logikája mozgósíthatja benne évtizedek óta azokat az emberi energiákat, amelyek egy ilyen élethez szükségesek. Önmagát emeli — s nem egy-egy pillanatra, hanem tartósan — önmaga fölé. Szerepe természete tehát végső lényegét illetően erkölcsi; tevékenysége gyakorlati hozadéka ehhez képest másodlagos, jóllehet, amit eddig tett, az több ember életművéhez külön- külön is elegendő volna. Együtt pedig maga is életművé áll össze.

55