Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 1. szám - Galgóczi Erzsébet: Vidravas (Domokos Mátyás sorozata. Beszélgetőtárs: Réz Pál)

lennék (méghozzá egy olyan író tollából, aki az Országgyűlésnek tagja), úgy az amerikai kormány nyilván ismételten megkísérelné hatalmas kártérítési igényének érvényesítését.”

A Vidravas gyakorlati sorsát tehát ez a meggondolás határozta meg. De hogy az elrettentés még hatásosabb legyen, az általad már említett, s valóban elképesztő részletmegjegyzésekben is sokoldalúan denunciálja az írónőt a jogtudor ávéhás ezredes: „A kézirat 89. oldalához: itt kénytelen vagyok pontosan idézni a szöveget: »Kikutattam ennek a borsó nagyságú pasztillának az eredetét. 1935-ben dr. Wolf Emil, a Chinoin gyár vezérigazgatója és egyik társtulajdonosa, a kiváló vegyész állította össze. Egy pasztilla nagy energiafelfrissülést okoz. Három-négy vagy több pasztilla viszont lelki szétesést, értelmi bénulást, az akaraterő szétfoszlását eredményezi, éppúgy, mint hipnotikus transz esetén. 1938—39-ben a kivitel 80%-a a Szovjetunióba ment... én ebből nem akarok semmi következtetést levonni, de talán nem véletlen, hogy ott, azokban az években voltak a legnagyobb perek...« — Azt hiszem, ehhez sem kell kommentárt fűznöm!” — fűzi hozzá, felkiáltójellel a „szaklektor”, aki más vonatkozásban sem riad vissza attól, hogy a regény szerzőjét sanda mészárosként denunciálja: „a kézirat 326. oldalához: A regény egyik szereplője, Malenkov, volt szovjet vezető államférfit egyszerűen kreténnek nyilvánítja. Ugyanezen az oldalon Berija állítólag zsidó királynak nevezte Rákosit. Egyébként nem ez az egyetlen passzusa a kéziratnak, ami antiszemita kijelentést tartalmaz. A kéziratban egyetlen olyan zsidó származású ember sem szerepel, akinek tevékenysége ne esnék rosszalló bírálat alá. Fentiek igazolására elegendő erre az oldalra hivatkozni, ahol a szöveg a »magyar származású vezető káderek«-et szembeállítja a Moszkvából jött zsidó, tehát »nem magyar származású« vezető káderekkel.” — Végül a jelentés kategorikusan leszögezi, hogy „teljesen alaptalan az 1949-ben elkezdett, valóban törvénytelen, sőt szörnyű vallatási módszereket visszavetíteni a MAORT-ügyre.”

Ez a jelentés a nyolcvanas évek elején íródott, ami dokumentomhitellel jelezheti azt is, hogy a törvénytelenségeknek az a bizonyos felszámolási folyamata, ami a Kádár-korszak „puha” diktatúráját jellemezte, hogyan is ment végbe a valóságban. Mint kiadói szerkesztő, a MAORT-üggyel, mint az „irodalom” anyagával, először 1969-ben kerültem, véletlenszerű kapcsolatba: ugyanis a Magyarország felfedezése című szociográfiai sorozat első kötetében Mocsár Gábor, aki a magyar olajbányászat történetének a feldolgozását vállalta, könyve első fejezetében a MAORT-ügy történetének a megírására is kísérletet tett. S ez a kísérlet akkor — 1969-ben - váltott ki hatalmas pánikot és ijedelmet (először a szerkesztőbizottság egyik tagjából, Boldizsár Ivánból. Csak évekkel később esett le a húszfilléres; hát persze, hogy hevesen ellenezte, hiszen annak idején, a MAORT-ügy hivatalos verzióját tálaló Fehér Könyvnek ő volt a szerzője...) Egyetlen momentumára jól emlékszem az akkori procedúrának: a kézirat olyan helyekre is elkerült, részint az írószövetség, részint pedig a minisztérium, illetve a pártközpont közvetítésével, amelyeknek a létezéséről, nekem mint civil halandónak, fogalmam sem volt. így például jött egy levél, egy szakvélemény, amelynek a fejlécén a következő volt olvasható: „A Magyar Népköztársaság Legfőbb Ügyészségének Politikai Nyomozó Irodája”. Ez a jelentés pedig a következő kinyilatkoztatással zárult: „Azt pedig, hogy a MAORT-ügy koncepciós per volt-e, vagy milyen mértékben volt az, ma már — sajnos — iratok és dokumentumok hiányában nem lehet megállapítani.” — Eltelt tíz esztendő, s Galgóczi Erzsébet mégiscsak hozzájutott a hiányzó iratokhoz! Most már csak az a kérdés, hogy hozzájutott-e mindenhez?

RP: — Dr. Timár István 1983. augusztus 29-én kelt lektori jelentése itt van a kezemben, amit Kónya Juditnak ír, a Szépirodalmi Könyvkiadó akkori irodalmi

75