Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 9. szám - Zelei Miklós: Videofemina Hungar Ica (elbeszélés)

Tölgyfába oltott vackor most a magyar! Tanácskozunk, tanakodunk, gyűlése- zünk. Vitatkozunk. Ahelyett, hogy összefognánk! ^Lopják az időm! Itt kell szá- jongjak egész nap, majd nyilván egész éjszaka. És holnap négy diplomatával tárgyalok Erdély sorsáról! Utána pedig előadást tartok Márton Áronról! Egy szék se lesz üres! Nekem nincs arra időm, hogy itt lebzseljek! Ácsorogjak. Ücsörögjek. Tennünk kéne a dolgunkat, mert senki nem segít nekünk. Csináljuk, építsünk, ahogy lehet! Ha vakvágányt, akkor olyan hosszút, hogy gyorsvonatok mehessenek rajt! Mert milyenek vagyunk mi. Ügyetlenek vagyunk! Túl becsületesek vagyunk. Nem kellene! Én mondom, nem kellene. Egyik becsületes fejedelem után jő a másik, az ország meg csak törpül aközben. Mert nincs összefogás! A nyugat? Semmit nem tudnak a nyugati magyarok! Százfele szólják a pénzt! Én még bizonyosan élek huszonöt évet, munkabírásom teljében vagyok, és tudom, mit kell csinálni. Adják ide nekem! De hiába mondom nekik, hogy egy kézben kell a pénzt tartani.

Szomorú Télapónak öltözve megint Ilia Mihály a szegedi Széchenyi téren. A főpostára megy, puttonyában levelek, könyvek. Nekem az Aetasnak azt a számát küldi, amiben Kelemen Lajos Bányai Jánosnak írt levele van, 1931-ből: „Én részemről úgy vagyok a székelységgel, - amint itt az Erd.[élyi] írod. [almi] Társ.faság] választmányában egy adott alkalommal megmondtam - mint a ruhámmal. A székelység olyan nekem, mint az alsó ruháim: közelebb áll hozzám, mint a felső, de ingben, gatyában nem megyek a piacra s utcára.”

Tükrök között, kék füstben üldögélnek a foglyok. Talán már harminc éve is annak, hogy újra civilben járnak, kávét rendelnek, jeget dobnak az ásványvízbe Jövünk haza Mauthausenből. Megkérdezik, hová valók vagyunk? Aki magyar nevén mondja Kassát, Magyarországra kerül. Aki Kosicének, Csehszlovákiába. Hátradőlnek a széken, szavak lépcsőin sétálnak pokol és pokol között.

Golfmotoros felhők rohannak, ritkán lehet köztük a völgyre látni. A menet vége, a teherhordókat hajtó katonák még nem értek föl, valahol a felhők alatt járnak. A hegy horpadt tetejének mélyében egy tó. Honnan kapja a vizet? Most vágják le az utolsó tehenet. Nagy darabokra hasítva, belestül dobálják az állatot a hatalmas lábasokba. Akkora edények, hogy mindegyiket külön teherhordó lány cipeli. A fekete lányok viszik a gyerekeket is. Rájuk szeretgetik a tetveket, a rühöt. Hatodik hete, hogy elhajtották őket Alto Catumbelából. Amikor kész a vacsora, először a fehérek kapnak. Szükség van rá, hogy épségben a jambai táborba érjenek, mert így lehet majd odahívni a világsajtót, és a szabadulási ígéretek közt elmondani a harc céljait. A konzervdobozba, amit az egyik gyerek tart az adagjáért, tartalmas béldarab esik. Az anyja ki akarja dobni. Ne, anyu, hagyd, én azt megeszem.

Más athéniakat az egész nem érdekel.-A kocsmában cifrán szól a hegedű, nagy a mulatság. Két hadastyán fordul ki a temetőkertből, az egyiknek inge ujját lengeti üresen a szél, a másik fél lábát hagyta a honszabadság sírjában.

23