Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 8. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve X. (Szécsi Margit: A csillagos Golgota; Juhász Ferenc: Krisztus levétele a keresztről; Lászlóffy Csaba: A megtörtént jövő; Benke László: A kihalt játszótér; Király László: Skorpió; Széki Patka László: Vers-köröztetés vérdíjjal; Fabó Kinga: A fül)

Az örök ismétlődés tehát nemcsak a rosszat sodorja elénk, vannak felszabadító pillanatok is. S a pálya legutolsó időszakában megadatott még Szécsi Margitnak, hogy megidézze A vörös szalon történelem-látomását: „Világ-szobák, drapériák / négy égtáj felől befúj a szél / kavargó hóhérballadák / S zúdult zuhatagban a vér”, s ebben a félelmetes világrendben, ahol „Ős-örök a vörös szalon”, mégis megtörténik a csoda is: „És megunhatatlan csoda / ha egy-egy terror végetér / Ez az istenek alkonya / S támad, föltárnád a szél”. Még feledhetetlenebb a dalszerűen sejtelmes, elégi- kus Vörös berkenyelevél történelmet és személyiséget egymásra vonatkoztató látomása, amely már nem egyetlen személyiség, nem egyetlen kis történelmi korszak nézőpontját tartja csak a magáénak, s a refrénként ismétlődő népdalszerű sorpár atmoszférája olyan jelképmezőt teremt, amelyben szép és rút, születő és elmúló, jó és rossz, törvényszerű és véletlen alkot szétoldhatatlan egységet: „Haj, lezüllő világképek / Vérmezőre süt a végzet / Vörös berkenyelevél / Merre sodorja a szél // Becsukódó két szememben / Hiszek emlékezetemben / Vörös berkenyelevél / Merre sodorja a szél // Odalesz a gyalogút is / csillagonként a Tejút is / Vörös berkenyelevél / Merre sodoija a szél // Csak susogja, csak virítja / Csak a lelket csikorítja / Vörös berkenyelevél / Merre sodoija a szél”.

Az elmúlás tudása és képzete viszonyítási pontként már korábbi kötetek anyagát ia áthatotta, s elsősorban most is ilyenként van jelen, tehát nem a halálos kór által meghatározottan. Szól a fohász az életért, reménykedőn, hinni akarón: „Ne üss ki a planétás körből / zengőn ha felrepesünk / Nélkülünk is felkel a Nap / De szebben jön el velünk” (Ikrek jegyében). A legtömörebben s a legtágabb összefüggésekre utalóan a címadó vers zárósorpára köti össze a személyeset és a személytelent, a létet és létnélküliséget: ,Arcom csupa özönvíz / Ez a csillagos Golgota”.

A korábbi kötetekhez hasonlóan itt is hosszúversek, rövidebb, egylélegzetű szabadversek és dalszerű művek találhatóak. A hosszúversek talán fáradtabbak a korábbiaknál, a rövidebbek viszont búcsúzóban is legjobb szintjén mutatják Szécsi Margitot. (Helikon Kiadó, 1993)

Juhász Ferenc: Krisztus levétele a keresztről

Aki Krisztust a keresztről leveszi, ellentétes értelmezések hálójába kerülhet. Valami köze bizonyára van a keresztre feszítéshez, még ha nem kiáltozott is, nem cselekedett is, az emberiség bűnössége alól nem lehet mentes. Ugyanakkor a levétel tényével, a korpusz óvatos földre helyezésével valami krisztusi is átsugározhat rá, s szabadul is a bűnösségtől, megváltódik a Megváltó iránti alázattól. Elvileg szétvá- laszthatóak lennének ezek az egymás mellé rendelt cselekvés-értelmezések, de Juhász Ferenc tudatosan együtt tartja őket új művében. S ennek oka elsősorban nem valaminő biblikus elképzelés, hanem az, hogy a mű 1956 éposza.

Az éposz, e Juhász Ferenc alkotta fogalom, mint tudjuk, a műnemkeverés jelzéséül szolgál: nem epikai, hanem epikolírikus művek az époszok, költői alkotások, amelyekben a líraiság a meghatározó. Mindazonáltal ez a fajta líraiság kívánja-kö- veteli a monumentális témákat. így volt ez az első igazán ilyenfajta mű, az 1954-es híres Dózsa-eposz, A tékozló ország esetében is. Egy elbukott forradalmat sirat ott el a költő, aki az ötvenes évek keserveinek és veszedelmeinek kifejezéséhez ölti magára egy hajdani vándor-lantos szerepét. Most visszatér lírai forradalmának tartalmi kiindulópontjához a költő: az ötvenes évekhez, az akkori forradalomhoz, s annak elbukásához. A keretül, hangulati előkészítésül is szolgáló motívum, Krisztus levétele a keresztről ismét és ugyancsak a siratás helyzetét és műformáját is előhívja. Az új

102