Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 8. szám - „Sörény és koponya” (Interjú Kányádi Sándorral - riporter Siklós István)
„Sörény és koponya” Interjú Kányádi Sándorral kJ iklós István: A Kolozsváron élő Kánycuii Sándort kérdezem telefonon a stúdióból, akinek tavaly, 1989 elején verseskötete jelent meg Debrecenben. Mégpedig Sörény és koponya címmel. Ebben a kötetben, a kötet verseiben benne van Románia sorsa és az erdélyi magyarság minden gondja, baja. Hogyan jöhetett létre ez a kötet, hisz’ ez még akkor jelent meg, amikor vadul uralkodott a Ceausescu-diktatúra? Kányádi Sándor: Köszönöm szépen, hogy ilyen nagyra tartod a kötetet. Hogy ennyi minden volna benne? Az igazság az, hogy ez az utóbbi tiv év krónikája. Ahogy én láttam, éreztem, és ahogy meg tudtam írni a dolgokat. Amikor egyáltalán hozzájutottam az íráshoz. Hogy hogyan jött létre? Úgy, hogy itt ’78 óta nekem ún. „felnőtt” kötetem nem jelent meg. Egynéhányszor próbálkoztunk Domokos Géza barátommal a Kriterion- nál, de afféle előzetes „kóstolót” kellett volna beadni, amire nem voltam hajlandó. És ezek a versek az évek folyamán megjelengettek. Egy időben itt a kolozsvári rádióban — amíg működött, most hál’ Istennek újra működik — „sütögettem el” — hogy úgy mondjam — ezeket a verseket, mert a szó elszáll, az írás megmarad. így volt egy bizonyosfajta védettségem arra, hogy már elhangzott a rádióban és meg lehet jelentetni Magyarországon. Volt itt egy olyan törvény, vagy határozat, hogy kéziratot külföldön csak vagy már itthon publikáltat, vagy csak engedélyeztetve lehet közölni, publikálni. Különben a törvény teljes szigorával sújt le a szerzőre. Namármost, voltak nekem itt jó embereim, román ismerőseim, barátaim. A rádió igazgatója is ilyen jó emberem volt. O sokszor, néha kicsit spicces állapotban, mondta, hogy miért nem viszek verseket a rádiónak, fizetne érte. Akkor beállítottam a kolozsvári rádióba vagy tíz verssel, azt fölolvastam, aztán egyet-kettőt be is adtak adásba. Őrizgetem a pénzesutalványt, hogy ha esetleg felelősségre vonnak, akkor fölmutatom, hogy íme, még fizettek is érte. Én nem tudom, nem ellenőrizhetem — nem ülök folyton a rádió mellett -, hogy melyik hangzott el és melyik nem. Tehát ez volt mondjuk az egyik mód a versek legalizálására vagy féllegalizálására ahhoz, hogy Magyarországon publikálni tudjam. Olyan trükkök is voltak, hogy az ott publikált versekbe, különösen az Új Tükörben, vegyítettünk nem friss, hanem régebbi, a Fekete-piros verseskötetből ismert versekből is, főleg olyanokat, amelyek románul is megjelentek. Megvolt a bizonyságom arról, hogy régi verseket közöltek, íme bizonyíték rá, hogy még románul is megjelentek, csak tíz, tizenöt, vagy akár húsz évvel ezelőtt. És így gyűltek össze. Amíg aztán tavalyelőtt^ ’88-ban, amikor Pesten voltam, jelentkezett a frissiben létesült Csokonai Kiadó. Én, őszintén szólva, nem nagyon lelkesedtem a dologért. Nem azért, mert féltem, hanem arra gondoltam, hogy én hűséges fajta ember vagyok. A Magvetővel volt megállapodásom, hogy Összegyűjtött versek címmel új verseket is beteszünk a kötetbe, ami végül is nem jelent meg. TaA BBC Rádió telefoninterjúja Kányádi Sándorral, 1990. január végén, riporter: Siklós István, a BBC Rádió akkori magyar adásának igazgatója. 67
