Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 8. szám - Simó Márton: Szilágyi Domokos és az öregek

A tölgyek alatt járó emberek azonban még a halottak születésnapján, amikoris a temetővel barátkoznak, hagyják feltörni bensőjükből az utolsó értelmetlen lázadást, hogy aztán kisuttogja mélyükről az én:

„mégsem kívánunk még egy életet, se tegnapi, se mai ésszel végül mindkettő együtt vész él, se kéjt, szeszélyt,

sekélyt, se jajt” — s ezután marad, mi is: egy legutolsó bukolikus kapaszkodó: elvegyülni a földben, részt venni az örök körforgásban.

Néha meg-megtörik a versmenet, lelassul, hogy egy-egy letisztázott igazságot suttogjon el az öregpárti költő:

,jLeélni egy életet a növekedő halállal.

Ez a legeslegkevesebb, mit az ember tetszik vagy sem -elvállal.”

A verset sehol sem uralja, mint említettük, a béklyó-forma: hol jambusok, hol ütemhangsúlyos sorok váltakoznak ritmustalan részekkel, de mindig erős szóképekkel, kígyózó enjebemant-okkal színezve. Szilágyi Domokos önnöntörvényű igénnyel fogalmaz, disszonanciából harmóniát teremt, ha kell, ahogyan azt tette kulcsverseiben is (Bartók Amerikában, Napéjegyenlőség). Akárcsak e búcsúzó lelkekben, otthon van a költő a nyelvben is, tájszavakat, archaizmusokat és újkeletű kifejezéseket használ, s ettől lesz ez a nyelv sem mezőségi, sem székelyföldi, sem szilágysági, hanem egy szublimátum, amely általánossá növeli (összmagyarrá-em- berivé) a halálélményt.

Kis lázadások, kis(nagy)fájdalmak után, mikor már a rációt és a ráción túli tartományokat is bejárta az öregekkel, vélük azonosulva áll a süllyedő szószéken:

„megyek én előre, mutatom az utat (...)

Pihenhetünk,

élettől, bűntől, örömtől

szabadultak

földalatti súlytalanságban feledve jövőt, jelent, múltat.

Heine a halálos ágyon:

Isten nékem megbocsát: az a mestersége.”

Cs. Gyimesi Éva nem zárja le ugyan a vitát a költő személye körül (Forrás, 1990.

8.), megállapításai azonban figyelemreméltóak: „ez a hatalom nélküli hatalom, amely elemi erővel teremtődik újra az egyén, az egyes emberek életében. De rendszerint eltér a társadalmi konvencióktól, minden ésszerű megalkuvásnak ellentmond, öncélúnak, és ezért deviánsnak minősül (...) Akik a példát szolgáltatják, elbuknak, erőszak győzi le őket vagy egyszerűen a halál (...) Szomorú ez a szabadság: a magányos értelemé, aki a láthatón, a csillagokon túl már nem tud kapaszkodni semmibe.”

A tény, hogy Szilágyi Domokos beállott az öregek közé, azonosult vélük, élte sorsuk beteljesedését (illetve szétfoszlását), megmagyarázhatja a készülődést, amely

65