Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 7. szám - Elek Tibor: Ismeretterjesztés magas szinten (Széljegyzetek Görömbei András Napjaink kisebbségi magyar irodalma című könyvéhez)
mázzák meg. Mások műveiben elvontabban szólal meg ez az igény. Gyakran a művekről készült elemzések is megmaradnak az általános filozófiai megfejtés, értelmezés szintjén. Vitákat, ellentéteket is okoztak a különbözőségek, de ezek is termékenynek, inspirálónak bizonyultak.” Sajnos, ezekről a különbözőségekről, a vitákról és eredményeikről, s arról a „másik” vonulatról, illetve annak alkotóiról, műveiről kevesebbet tudhatunk meg a kötetből, mint amekkora a jelentőségük napjaink romániai magyar irodalmában. Éppen a színskála gazdagítása miatt lett volna hasznos talán a Forrás harmadik nemzedékeként is emlegetettek, a hetvenes években indultak bővebb bemutatására. A már politikusként is ismert két kiváló költő, Szőcs Géza és Markó Béla portréja mellé például a nem kevésbé kiváló Bállá Zsófiáé és a jelentős prózaírói életművel rendelkező Mózes Attiláé mindenképpen odakívánkozna. Rejtély egyébként számomra, hogy a hazai irodalomkritikusok egy-két kivételtől eltekintve, miért nem figyelnek fel Mózes Attila műveire, lehet, hogy neki is át kellene települnie ehhez, mint Bodor Ádámnak? Ezen túl a nyolcvanas években indultak között is vannak már, akik megérdemelnének néhány sort, például Kovács András Ferenc vagy Visky András. Hasonképpen hiányosnak érzem a csehszlovákiai magyar irodalom „ifjabb” generációinak és törekvéseiknek bemutatását, hiszen az még csak indokolható is, hogy az Egyszemű éjszaka és a Fekete szél nemzedékéből Görömbei senkit nem mutat be (bár Kulcsár Ferencről azért szót ejthetett volna), de az utánuk jövők közül is csak Grendel Lajost. Miközben mellette a hetvenes évek második felében indulók közül például Bállá Kálmán, Barak László, Bettes István, Vajkai Miklós, illetve-a nyolcvanas évek Iródia-nemzedékéből Fambauer Gábor, Hizsnyai Zoltán, Tálamon Alfonz olyan jelentős értékekkel és újszerű színekkel gazdagította a csehszlovákiai magyar irodalmat, amelyek révén annak mai karaktere, ha nem is teljesen más, mint a hatvanas-hetvenes években volt, de mindenképpen módosult már. A hetvenes, nyolcvanas években indult jugoszláviai magyar írók közül is csak Szivén János költészetéről kapunk egy érzékeny jellemzést, pedig Fenyvesi Ottó, Szombathelyi Bálint vagy Juhász Erzsébet és Balázs Attila (akinek a neve még a felsorolásokban sem szerepel) ma már nemcsak ígéretes tehetség. * Az utóbbi évtizedekben sajnálatosan aktuális kérdésévé vált a kisebbségi magyar irodalmak hazai recepciójának a Magyarországra áttelepült írók elhelyezése az irodalomtörténeti vagy kritikai tablóképeken. Kötete összeállításakor Görömbeinek is szembesülnie kellett ezzel a problémával, és ő úgy döntött, hogy következetesen elhagyja ezen írók életművének bemutatását, elemzését — terjedelmi okokkal magyarázva döntését. Nem morális állásfoglalásként tehát, és nem is azért, mert elbizonytalanodott volna a hovatartozásukat illetően. Ellenkezőleg, bevezetőjében maga is leszögezi: „Természetes, hogy egy szisztematikus irodalomtörténet a nemzetiségi magyar irodalmak szerves részeként fogja tárgyalni azokat a jelentős műveket is, melyek szerzői jelenleg már nem élnek nemzetiségi magyar területen, hiszen a szellemi hovatartozás nem lakóhely kérdése.” Maximálisan egyetértve ezzel, én is úgy gondolom, hogy a szülőföldjüket, hazájukat bármely okból elhagyó írókat nem re- keszthetjük ki az adott terület irodalmából, sőt, munkásságuk, műveik, öntörvé- nyűségük, önértékük figyelembevétele mellett, csakis abban az irodalmi, szellemi, társadalmi környezetben értelmezhetők igazán, amelyben születtek. Arról nem is beszélve, hogy mennyire hiányos és hamis lenne egy-egy terület, egy-egy időszakának irodalmi jellemzése, ha az ott és akkor meghatározó alkotók és a jellegformáló, máig értékálló művek az utólag készült tablóról lemaradnának. Milyen bizonyító erővel mutatják például a hetvenes évek romániai magyar irodalmának sokszínűségét a drámában Csíki László intellektuális művei, Kocsis István monodrámái, vagy 95
