Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 7. szám - Pilinszky János: Harmadnapon (Domokos Mátyás sorozata)
Nem én voltam az egyetlen, aki fenntartás nélkül támogatta a szerkesztőségben Pilinszky János kéziratát, miközben lelkem mélyéig meg voltam győződve róla, hogy szavamnak úgysem lesz - mert nem lehet - foganatja. Az előbb idézett lektori jelentéssel szinte egyidőben vetette papírra az alábbi sorokat Réz Pál: Pilinszky János: Harmadnapon Részletek egy lektori jelentésből „Ez a világ nem az én világom’’ - írja, s bizonyos, hogy nem politikai célzattal: a mindenkori világról van szó, s a költő, tiszta szándékkal, mint egy szeráf, mint egy éj- szaka-szülte fekete angyal, a saját fájdalmába menekül. Nem bűntudat nélkül; hiszen tudja, hogy ez a magány is bűn, a maga eszményei s tálán a világ ellen is. Gyötrődése mind jobban elmélyül, újra fel-felbukkannak a harbachi tábor, a ra- vensbrücki gyötrelmek víziói, s csodálatos sorokat szülnek. - Bizonyos, hogy Piliszky költészete irodalomtörténeti jelentőségű, s hogy majd filológusok boncolják ízekre verseit - reméljük, nemsokára. Észreveszik majd, hogy számos versében felbukkan a csillagok képe, az elérhetetlen messzeségben világító csillagoké. De nem szokásos költői kép ez, nem is a katolikus terminológia és líra általánossá nőtt szimbóluma: nem mutat semerre, nem derít fényt a földiekre. S bármennyire szomorú is, hogy Pilinszky magánya nem oldódik, fájdalma nem enyhül: tálán éppen ennek a kényszerű magatartásnak kell köszönnünk a világ- irodalomban is páratlan erejű költészetének szuggesztivitását, szárnyalását, tisztaságát. S bár a pesszimista líráról általában elítélően szoktak írni - s gyakran nem is jogtalanul, hiszen ha divattá lesz, üres utánzás lehet belőle - Pilinszky költészete mégis a kritika felső fokait érdemli... Pilinszkyről mindenki tudja, hogy itt él közöttünk egy nagy tehetségű, angyali tisztaságú, minden egyéni érdektől és törtetéstől idegen költő -, akinek tíz éve nem jelent meg verseskönyve... Ha tíz legjobb élő költőnket kellene megnevezni, biztosan köztük lenne. Nagy igazságtalanságot teszünk jóvá, ha kötetben adjuk ki verseit... Budapest, 1959. január 4. * * * Akik megélték az akkori idők kiadói mechanizmusának a működését, és még hajlandóak is emlékezni rá, azoknak nem kell hosszasan bizonygatnom, mert az idegzetük rezdülésével tudják, hogy ezek a lektori vélemények és ellenvélemények semmilyen szerepet nem játszottak a kézirat és Pilinszky költészete gyakorlati sorsának az alakításában. Ha valóban a kiadóra lett volna bízva a döntés joga, akkor nem vesztegelt volna legalább tíz hónapig e nagy jelentőségű kézirat a kiadóban, miközben a szűkebb irodalmi élet izgatottan leste, hogy mi lesz az ügy végki- mentele. (Egyik tragikomikus kísérőjelensége volt ennek a lappangási időnek, hogy az elvben diszkréten kezelendő kiadói lektori jelentések különböző úton-módon kikerültek a New York-házból, s „féltitokban” keringeni kezdtek városszerte. Én a magamét persze nyomban odaadtam Pilinszky Jánosnak, de arra nem számítottam, hogy kis idő elteltével felhív telefonon Basch Lóránt, a hajdani Baumgarten- alapítvány volt gazdasági kurátora, s jellegzetes, nazális hanghordozásával hosszasan gratulál a lektori jelentésemhez — miközben ott áll két lépésnyire tőlem Illés Endre, aki valami okból éppen bejött a szobánkba... A kézirat sorsa az iroda83
