Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 7. szám - Gáll Ernő: A Csipkerózsika-vita és utórezgései

csupán egy elkötelezett, népében gondolkodó magatartást óhajtott példaként felmutatni. Fehér foltokat említett, ám semmi sincs távolabb tőle, mint valaminő uniformizáló buzgalom. Csak jelenségekre akarta a figyelmet irányítani, nincs baja az avantgarde-kísérletekkel és tiszteli a „tehetség változatos alkatainak” a parancsát. O pusztán az ember és ember közötti kommunikáció szükségességét hangsúlyozza, még pedig egy olyan történelmi pillanatban, amikor éppen nyelvében, s így létében kell egy népcsoportnak egyre inkább magát veszélyeztetve éreznie.

És ezzel elérkeztünk a társadalompolitikai háttérhez, amelynek ismerete nélkül sem a vitákat, s a körülötte kavargó szenvedélyeket, sem a polémia - mindmáig érvényes — jelentését nem érthetjük meg. A hetvenes évek végén tartunk, s ebben az időben az a kettősség, amely ezt az évtizedet végig jellemezte, kezdett az egyértelműség irányában átalakulni. Sajnos rossz értelemben. Tudjuk, az 1971-ben meghirdetett Ceausescu-féle „mini-kultúrforradalom” baljós fejleményeket jelzett, ám a „gleichschaltolás” új szakasza eléggé vontatottan valósult meg. A fenyegető tendenciák, bizonyos megszorítások ellenére, a hetvenes évek a magyar kultúrában köztudottam , jó” évek voltak. A nyolcvanas évek küszöbén azonban a magyar művelődési intézmények játékterét fokozatosan összezsugorították. Az egyneműsítés programja a maga roppant veszélyességében kezdett hétköznapi gyakorlattá válni. Ha a hatvanas évek végén lezajlott „irodalomközpontúság-vita” — bizonyos nyugtalanító tényezők jelentkezésével együtt - végeredményen egy alkotásokban, építő erőfeszítésekben gazdag periódus nyitása is lehetett, Csipkerózsika (nem egyértelmű sikerrel járt) ébresztése már az erőszakos beolvasztás felgyorsított ütemű politikájának a rajtjával esett egybe. Ne feledjük, csak néhány év válaszott el minket a hírhedt „mangáliai beszédétől , a totális ideológiai ellenőrzés és önkény tobzódásának a bejelentésétől.

Ám a startlövés még nem dördült el. Egyelőre az intézmények — a sokasodó akadályokkal küszködve - működtek. Sikeres, nagy hatású színházi bemutatók követték egymást, s a Kriterion-könyvek továbbra is szép számban kerültek ki a nyomdából. Volt olvasójuk, mint ahogy a kulturális-irodalmi sajtónak sem kellett e tekintetben különösebben panaszkodnia. A magunk portájánál maradva, a Korunk megjelenésének 50. évfordulóján (1976) nem csupán a honi magyar értelmiség érdeklődése fordult jobban felénk, hanem — az MTA Irodalomtudományi Intézete és a Petőfi Irodalmi Múzeum rendezésében megtartott - a tudományos ülésszaknak köszönhetően a folyóirat régi összmagyar szerepe is előtérbe került. Mindez ösztönzően hatott egyrészt a tulajdonképpeni szerkesztői munkára, másrészt ama nemzetiségi-kisebbségi funkciók ellátására, amelyeket (megfelelő szakosított intézmények hiányában) magunkra vállaltunk.

Az 1973 óta megrendezett képzőművészeti kiállításaink fóruma, a Korunk-galé- ria szintén jubilált: Nagy Imre alkotásaival az ötvenedik vernisszázshoz érkezett1. 1975-ben szerveztük meg az első „Korunk-matinét” azzal a célkitűzéssel, hogy a keretben kiemelkedő műveket és szerzőket méltassunk. 1978-ig sor került az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár első kötetének bemutatásra és Szabó T. Attila köszöntésére, Jakó Zsigmond írás, könyv, értelmiség című műve, néprajzi munkák és több jeles szerző méltatására. Az Utunk színvonalas viták alapján minden évben kiosztotta a „pezsgő-díjat”, A Hét változatlanul jó formát mutatott; hatékonysága növekedett.

Bizonyos időre volt szükség annak felismeréséhez, hogy a kultúra magasabb szintjein még észlelhető mozgás és vitalitás egyre kevésbé ellensúlyozhatja a mélyrétegekben végbemenő bomlást, halódást. Az eliteredmények nem fedhetik el az is- 5 6 7

5 Gáli Ernő: „Mangalia” előtt és után, Látó, 1993, 7.sz.

6 50 éves a Korunk, Budapest, 1977

7 Korunk Galéria, 50, Kolozsvár-Napoca, 1976.

54