Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 6. szám - Monostori Imre: „S egyszer csak: bennem lakott az Úr” (Németh László üdvösségharca)

zászlónak, mint jelzőeszköznek, belső irányjelzőnek a figyelése és helyzetének érzékelése. Mi is ez a „zászló” voltaképpen. Idézzünk néhány ezzel kapcsolatos megközelítést, meghatározást! A protestáns ember az egészre figyel - írja 1936-ban a Messziről című esszéjében —, „a kezében tartó zászlónyelet vigyázva, nem ügyel az árnyalatokra [...]. In: (Életmű szilánkokban. I.k.524.1.) Aki viszont az életét elrontotta, úgy érzi, hogy benne is volt „egy zászló, amelyet ki kellett volna tűzni, s ő elejtette.” (Dráma és legenda. [1947]. In: Két nemzedék. 578.1.) És húsz évvel később, 1962-ben is ugyanazt jelenti a zászlómetafora: „Az élet egy ügy, egy zászló, amit tö- rik-szakad, föl kell valami belső lelki oromra ütnünk. [...]. (A „vallásos” nevelésről. In: Sajkódi esték. 18.1.) Ama bizonyos „zászló” tehát — hétköznapian fogalmazva — az üdvösségünk, a hírnevünk: emberlétünk belső lényege. Ontológiai célképzet tehát. Egy másik, de ugyanezt a problémát megvilágító metaforája értelmében a katolikus hívő, a gyónó ember élete a folytonos bűnbeesés és bűnbánat-föloldozás sza- kaszosságkban zajlik, a nem gyónóé ezzel szemben egyetlen, (a predestinációból is következően) nagy ívű pálya. „Kőtömbként görgeti fölfelé maga előtt az üdvösséget, s ha egy percre elengedi, visszahull rá, agyonnyomja.” (Messziről. I.m.524.1.) A protestáns lelkiállapot Németh László szerint teljes mértékben adekvát ezzel az ontológiai problémával, ebből következően tehát egyetemes érvényű.

Reformátusságának szubjektív, személyes értelmezését Ravasz László püspöknek írt válaszcikkében fogalmazza meg 1936-ban. „Nekem a protestantizmus a vallásállapot egy formája, mely Luther előtt legalább kétezer évvel kezdődött, s messze túlárad ma is egyházain. A protestantizmus az emberekből szóló isten vallása. Azé az istené, aki nem a világ rendjében hangos, hanem az akaratunk tövén. Főné tisz daimoniosz, egy isteni hang, hivatkozik a benne lakó, sugalló istenre védőbeszédében az istentagadással vádolt Szókratész. Az az isten ez, akit egy nemzedékkel elébb a tragédia még emberségnek nevezett a Homérosz végzetté komoruló kozmosz-isteneivel szemben.” (Két templom közt. In: Életmű szilánkokban. I.k.469.1. Vö. még: Kosa László-.Németh László protestantizmusa. In: A mindentudás igézete. Bp. 1985, Magvető. 119-141.1. és Dékány Endre: A református Németh László. Confessio, 1986.2.sz. 76-79.1.)

A belső hang parancsának engedelmeskedni vagy nem engedelmeskedni: ez az üdvösségharc tartalma s helyenként drámai konfliktusa Németh László személyes életében is. (Vö. Hölrényi György: Németh László erkölcsi vállalkozása. Vigilia, 1982.9.sz. 663-667.1.) És természetesen ez a tusa áll a középpontjában szinte valamennyi színpadi művének. Mert az üdvözülés irodalmi műfaja: a legenda, a szentek története; Németh Lászlónál a regény, (Emberi színjáték, Iszony, Égető Eszter, Irgalom). A kelepcébe esett ember drámai vergődése, az idea-ember elkárhozása viszont a dráma műfaját követeli meg. Sorsa, élete úgy alakult, hogy mindkét műfajnak megvoltak a személyre szóló indítékai. A harmincas évek közepéig élete tökéletesen egy volt azzal, amit a „belső hang” diktált. (Erről szól és ezt igazolja e korszak legnagyobb vállalkozása, a Tanú.) A reformok lehetőségeinek kudarca után viszont kezdetét vette a belső „növésterv” zavara, összekuszálódása, 1945 pedig végképp megtörte Németh Lászlót: a harcos társadalomjavító reformer és nemzetféltő próféta önnön kis köreibe húzódott vissza. Ez persze egyáltalán nem jelentett „elkárhozást”, hiszen éppen a félig vagy egészen magányos világban tudta megvalósítani azokat a nagy feladatait és terveit, amelyeket az örökös reflektorfény csak pusztított, s végképp megölt volna. Hiszen — nyilatkozta 1969-ben, nem sokkal betegsége legsúlyosabb és immár végzetes utolsó stációja előtt - „az életgyőzelem nem sikert jelent, sokszor épp az ellenkezőjét, azt, amit vallásos korok üdvösségnek neveztek. Az üdvösségharc ott folyik ma is mindünkben, életünknek ez a központi ügye. [...] Az üdvösségharcnak nincs szabályzata. Minden válságunknak megvan benne a sú34