Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 6. szám - Veress Dániel: Európa-szerte Erdélyt kerestem (Előhang Cs. Szabó László leveleihez)
A dráma nyomtatásos kiadásának terjesztését, két év múlva Magyarországon, a Csé-nek szóló dedikáció miatt - a gépirat azzal került nyomdába, senki nem figyelt fel rá —, leállították. Beszivárgó hírek szerint ezer kifizetett példányt zúzdába küldtek. Miként észrevehetted, kedves László, Csé többször emlegeti barátságunkat temető „búsmagyar” leveleimet. Ezek mögött említett és hasonlatos tapasztalatok húzódtak meg. Valakik, valahol, hiszen arctalan világ volt a távolról sem tökéletesen működő ellenőrző közeg, nem nézték jó szemmel a külföldi kapcsolatokat, különösképpen nem a nyugatiakkal. Persze ezek olyan dolgok voltak, melyeket levélben még csak pedzeni sem volt tanácsos. Máig csodálkozom, hogy Csé-nek mindössze egyetlen levele veszett el, s a megérkezetteket meg tudtam őrizni. Csé ugyan nem tartotta magát „gyanútlannak”, de arról személyes, közvetlen, mindennapi tapasztalata nem lehetett, hogyan működik Kelet-Európábán egy totalitárius nacionalista parancsuralom, annak nyílt és gondosan rejtőző intézményrendszere. Örült, aminek örülnie kellett, hogy megjelent a vasfüggönyön innen, hosszú némaság után. A harmadik közlésletiltásos évtizedben, Erdélyben, még egy ízben szerepelt nyomtatásban. Londonban, 1975 tavaszán, személyesen biztattam a vállalkozásra. Ráállott, de nem hitt sikerében. Az év nyarán ezt írta a nagybátyámnak: „Danitól még csak rövid életjelt kaptam, én tegnap írtam neki, sőt hosszú kéziratot is mellékeltem, mert kitart rögeszméje vagy lázálma mellett, hogy összefogva talán mégis ki tudják nyomtatni valamelyik »nem harapós« írásomat Erdélyben. Adná Isten, hogy az ő szent őrületének legyen igaza, s nem az én elnyugatiasodott józanságomnak.” Itthon én sem nagyon hittem abban, hogy Csé-írást közölni lehetséges. De ott nála, a macskaköves sikátorban lapuló, átépített, alacsony mennyezetű kocsisházban, a Gloucester Mews-ben, hinnem kellett, s főleg véle elhitetnem. Sajátos helyzet alakult ki. Nekünk, a szigorodó sorompók közt vergődőknek nagyon kellett volna a serkentő, a biztató jó szó, de úgy tűnt, hogy neki, az írónak, akit egy ízben „földönfutó élőhalott”-nak nevezett, kétszeres szüksége van a gyámolításra, ez pedig nem más, mint a közlés. Amíg a kávét főzte, körülnéztem a szobában: mintha egy darabka Erdélyben lennék. A falon Gy. Szabó Béla nyárfás-folyós fametszete, odább Hoefnagel rézmetszete Kolozsvárról, s köztük az ottlakó roppant magánya. Úgy éreztem — ezért utóbb rám is porolt —, hogy a hontalanságból adódó boldogtalansága. Átvezetett a másik szobába: „Minden úgy maradt, mint Bözsi idejében.” Hallgatással feleltem. Csak később beszélgettünk, lent a földszinten, a vörös kőpadlós kocsiszínben, sok ezer kötet között. Majd átvágva a Hyde Park rétjén, faóriások közt. Ott győzködtem, hogy egy kevés szerencsével — minden túlbürokratizált társadalomban akadnak rejtekutak —, némi merészséggel és furfanggal a közlés megoldható, miért is ne lenne. Szüksége volt erre a biztatásra. A kolozsvári Korunk szerkesztőivel, már évekkel előbb tervezgettük Cs-től, Csé- ről szóló írás megjelentetését. A Pro és kontra körül föllobbant vizsgálat egy időre le- hűtötte a reményeket. A folyóirat a Római, muzsikát jelzésszerűen recenzálta. Az ellenőrzés és szűrés nem működött tökéletesen: Kántor Lajos 1980-ban szép írásban köszöntötte a 75 éves írót. Én nyolcvanegy áprilisában írtam róla a helyi lapban, a Megyei Tükörben, Műhely a Mews-ben címmel, majd nekibátorodva, az ő ürügyén és rá hivatkozva, a nyugati magyar irodalomról: fNépét a Hadúr szétszórja...’’, ,,S fölolvaszt a világ kohója...”, ,j\4ert. elvesztettük magunkat?. Ma is csodálkozom, hogy akkor ezek az írások megjelentek. A szerkesztő behunyta a szemét, de a sajtóigazgatóság — a cenzúra tapintatos megnevezése — képviselője? Csé nagy Shakespeare-kori háttértanulmánya, a Bálványkép vagy portré? a Korunk 1976. augusztusi számában jelent meg. Eredetileg a marosvásárhelyi Igaz 30