Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 6. szám - Veress Dániel: Európa-szerte Erdélyt kerestem (Előhang Cs. Szabó László leveleihez)

megalkuvó sem a körülményekkel nagyobb mértékben, mint minden egészséges életösztönű ember. Mint olyan ember, aki igen sokat okult a történelemből.

Csét, gyerekként, Csűrös István tiszteletes úr nevelte rá a zsoltárokra és Erdély történetére, a fegyveresre. Jól ismerte a Kárpátok karéján belüli fólddarab múltját, az első és második világháború utáni helyzetét és állapotát. Trianont, mint a magyarság messze túlnyomó része nemzeti és saját személyes tragédiájaként élte át, de realistaként. írásaiban kemény és kíméletlen önbírálata mélyről kondul: ezer év könnyelmű és nagy bűnökkel terhelt történelmét emlegeti, nem feledkezve meg a cinikus és felelőtlen nyugati politikusok - „egy nagyeszű, de gonosz aggastyán, egy megszállott, de már paralitikus világmegváltó, s egy behízelgő, de cinikus parlamenti kártyakeverő” — döntéseinek értékeléséről sem. Az Urbán Györggyel folytatott harmadik beszélgetésből idéztem, tanulságos újraolvasni, most, amikor a Pá- rizs-környéki „békék” keserű vetését aratja a világ, illetve következményeik aratnak a népek soraiban, kiszámíthatatlanul sok áldozattal. Tárgyunkon belül, realista borúlátással csak egy óhajra, nevezhetjük kései sóhajnak is - futotta:,,Az a hő vágyam, hogy békésen egymás mellett, sőt egymásért éljenek Erdély népei.” Hiába, Csé nagy elméleti humanisták és moralisták tanítványa volt. A politika mégis más. Az ég jótékonyan megkímélte attól, hogy ma kelljen szembenéznie a térség felforrósodott kérdéseivel, melyeknek előrejelzéseit megtaláljuk korai írásaiban. Hogy mit mondana, mondhatna a szélsőséges nacionalizmusokra, tudjuk. Azt is, hogy nemzetjellemtani leckékért nem kellet soha a szomszédba mennie, ismerte igen jól fajtáját. „Csupán az nyugtalanít — mert borúlátásom ezúttal is közbeszól —, hogy amióta az erdélyi tragédiát többé nem lehet agyonhallgatni, mert fölneszeit rá a »nagy politika«, a kinti magyarok közül kinek-kinek kész az egyedül üdvözítő , székelykapus megoldási terve; csak aztán össze ne verekedjenek rajta a világ szeme láttára.” Tizenöt évvel ezelőtt mondotta, Bregenzben, számvetésként a hármas országhatáron. Hogy úgy történt, még úgyabbul — nem az én dolgom firtatni, csupán Csé „látnokságát” akartam igazolni.

Visszafogva elkalandozó hajlamomat, kedves László, mindössze azt kell leszögeznem, hogy Csé érzékenyen követte Erdélyben a jogfosztás, felőrlés, lemorzsolódás, elmenekülés több évtizedes folyamatát. Ha nem is élte meg személyesen a kisebbségi alkalmazkodás roncsoló — egyéni és közösségi - hatását, nem érezte saját bőrén a többbszörös kiszolgáltatottságot, tudta és kimondta a lényeget: „Erdélyben magyarnak megmaradni: mindennapos drámai létkérdés.” Jókora időn át, a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején, a nemzetközi helyzettől befolyásolt nagyon viszonylagos és nagyon átmeneti „olvadásban”, szeretett volna hazalátogatni, körülnézni, személyes benyomásokat gyűjteni, a szaporodó sírhantokra virágot tenni, esetleg lelkileg feltöltődni. Az úti tervezgetés levelezésünk egyik rétege, Cs. Szabó-közelítések címmel írtam volt erről is.

Betegeskedve, öregedőn, az egyre jobban elkomoruló politikai égalj alatt, az uta- zást-szembesülést már nem vállalta. Akkori döntését igazán csak magam is megöregedve értettem meg. Nem az élettől tartotta távol magát, emlékezetét akarta tisztán tartani, emlékeit megőrizni úgy, ahogy beléivódtak. A régi Kolozsvárnak még egyéni arca, sőt jelleme volt. „Ha valaki félszázados bolyongás után visszatérne, mondjuk Grazba, külsőre is, atmoszférájában is többé-kevésbé ráismerne a rég elhagyott városra, ha ugyanezt tenné Kolozsváron, rádöbbenne, hogy szimbolikusan kő nem maradt kövön, porszem nem maradt porszemen, s ő vadidegen, noha egy ujjal sem nyúltak magukhoz a megbecsült kövekhez.” Mindez már huszonöt évvel ezelőtt igaz volt, ma kihagynám a „szimbolikusan” szót.

De kérdezheted, kedves barátom, hogy miért írom: „hazalátogatni”? Csé szóhasználatával élek. Számára Erdély volt az „őshaza”, elődei szülőföldje, lak- és temető20