Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 5. szám - Weöres Sándor: Tűzkút (Domokos Mátyás sorozata)

ta költő. Az ötvenes évek történetéhez egyébként hozzátartozik, hogy a kirekesztett költő nem hallgatott, hanem éppenséggel a hallgatás éveiben hozta létre például a Mahruh vészeséi, a Mária mennybemeneteléi, az Elveszített napernyői, a Medeai, az Orpheusi, vagy a Le Joumali, amelyek alapján csakugyan nem tűnt kérkedésnek, amit egyik versében (Nyomor) állított önmagáról, hogy „Költő voltam, szálltam isteni magasban, / magyar szó előttem oda nem hatolt még”. De Weöres-kötet megjelentetéséről, a személyi kultusz éveiben álmodni sem lehetett. Fölmerült például 1941- ben keletkezett drámai költeményének, a Theomachiának az újrakiadási terve, amelynek kapcsán azonban egy lektori jelentés a következőképpen bélyegezte meg Weöres Sándor költészetét: „Weöres költeménye objektíve miszticizmus, irracionalizmus propagálása a költészeten keresztül, ezáltal harci eszköz a burzsoázia kezében, abban a küzdelemben, amelyet az ideológia területén folytat a materialista világszemlélet ellen. Épp ezért nem adható ki. Budapest, 1952. július 11.”

De A hallgatás tornya után (amely különben a beléje nyomott évszámmal ellentétben, nem 1956-ban, hanem éppen az ötvenhatos események következtében valójában csak 1957. márciusa elején jelent meg) változatlanul beborult az ég Weöres Sándor és költészete fölött. Az újabb kiadási kísérletek — A holdbéli csónakos, majd a Bolond Istók ifjúsága újrakiadásának a terve merült föl 1958-ban - meghiúsultak.

1962-ben, a költő bizalmából elolvashattam kéziratban A hallgatás tornya óta írt újabb verseit, és felhatalmazása alapján megemlítettem ülés Endrének, a Szépirodalmi Könyvkiadó irodalmi vezetőjének, hogy nálam van Weöres Sándor új kötetének kézirata. O izgatottan elkérte tőlem a kéziratot, amelynek a költő előbb a Bolond Istók vázlatkönyve, majd az Átváltozások címet szánta. Kíváncsian vártam Illés Endre véleményét, abban reménykedtem, hogy megkísérli vállalni a kiadását. 0 azonban hallgatott, hosszú hónapokon át, mígnem egyszer maga Weöres Sándor szólt nekem, hogy szüksége volna a kéziratra, kérjem vissza Illés Endrétől. Szóltam Illésnek, aki fagyos arccal végighallgatott, s másnap visszaadta a kéziratot, a következő szavak kíséretében:, Azért abban mégiscsak van valami bőszítő, hogy egy költőt meg se karcoljon a kor, amelyben él.”

Megjegyzését nem tudtam mire vélni, bár a kötet tervezett előszavát valóban „kihívónak” is lehetett érezni, részint aktuálpolitikai-ideológiai megfontolásokból, mindjárt a kezdetét: ,A negyven évnél hamarább elérkező III. évezrednek küldöm könyvemet, nem sejtve, meddig őrzi meg és kedvére való-e, de bizakodva, hogy rácáfol a Menschendaemmerung próféciáira; és remélve, hogy nem pesszimizmust és nihilizmust lát ez írásokban, inkább kacag a spiritusz-csempészeten, amit a szellemi szesztilalomnak talán már véget ért időszakában űztem, s ugyanazzal a derűvel néz vissza öreg szemembe, mint én előre az ő kedves fiatal szemébe.

A gyanakvás nyilván gőgös szerepjátszásnak is minősíthette a Köszöntés folytatását, holott a költő — főleg a végén - önmagát is félreérthetetlenül detronizálja, sőt: leszögezi, hogy nem is kíván és nem is fogad el senkitől, sehonnan koronát: „E versek nihilizmusa, úgy vélem, nem egyéb, mint a stílusnak, eszmének, életnek többé- kevésbé idegen rétegeibe hatolás: az ismeretlen mindig űr-szerű és ijesztő, mégis valóság, fel kell tárnunk. Ami pedig a pesszimizmust illeti: Európa háromezer esztendő tündöklő csodájának és kegyetlenül kapzsi uralmának betegágya mellett ázsiai vérünk száz könnyet verejtékezik, de százegyet nem.

Célom nem a gyönyörködtetés, nem is a szokatlantól irtózok bosszantása; érte- nek-e, azzal sem törődöm. Mást akarok: eleven áramot sugározni, melytől megrázkódik az ösztön, érzelem, ész, képzelet, szellem, az egész lény; ne csak az ember olvassa a verset, a vers is az embert. Átvilágítani és felrázni óhajtlak, hogy átrendezhesd magadat zárt, véges, egzisztenciális énedből nyitott, szociális, kozmikus, végtelen énné. A kommunisztikus embert hívom, aki ráeszmél a birtoklás,

78