Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 5. szám - Zelei Miklós: Elveszett a nyáj
Zelei Miklós Elveszett a nyáj A X JLpuka három nővel él. Egy mély katolikus, egy thürmerista, és egy volt fi- deszes a sorsa. Kik szeretnek, kétszer élnek! Szépek is mindhárman, mint a szellőrózsa a sörédi rühzsírtartón. Legszebb mégis a volt fideszes, aki jelenleg feminista. Esténként apuka mindig későn ér haza, vesztegetni való idő sosincs. Darutollas kéményseprő sityakját, a mumusláncot a kettős kereszttel, amivel a lelkek eldugult járatait tisztítja, a küszöbről dobja a fogasra. Talál! A diplomatatáskát, a lovaglóostort a sarokba hajítja, mellé a BMW kulcsait, és már le is rúgta a rámás munkásőrbakancsot, lerántotta székely harisnyáját, alóla a Wehrmacht- gatyát. Végre otthon. Kibújik kifogástalan sötét zakójából, leveszi párizsi nyakkendőjét, olasz ingét, és alóla a Krasznaja Armija-trikót. Végre szerettei közt! Ha növényekhez kellene hasonlítani a természetüket: a mély katolikus ördögszem, a thürmerista hasznos földitömjén, a volt fideszes pedig, aki feminista jelenleg, szélfű, esetleg franciapeije. Egyik nap szélfű, másik nap franciapeije. így is boldog, úgy is önfeledt, társnőihez hasonlóan, örvendezve hullat könnyet ő is, ha a hazáért ütik. Tépik egymást, csípnek, harapnak, hogy a pillangós nyelű fonott ostort melyikük adja apuka kezébe. Hová lett a nyáj? Apuka cserdít, durrant, hajt és terel, nyéllel ösztökél, huj, huj, hajrá, le a ruhát, le a bugyogót! Hajladoznak az ostor szíja elől, vetkőznek tiszta meztelenre, sikoltoznak a rémülettől, hogy hozza már apuka minél hamarabb a festékes vödröket. Az de borzasztó. Mert apuka tetőtől-talpig tulipirosra festi a mély katolikust. A mártír asszony némán, hangtalanul tűr, neki Krisztus és a vértanúk áldozatáról suttog a vörös. És annyira megalázó apukát hallgatnia, aki, miközban laza, nagyívű pemzlikeze- léssel hurcolja föl hamvas bőrére a vörösök sátáni színét, azt énekli, hogy ez a Schwarz lesz a végső! Neki a dédnagypapája jött át az O Testamentumból az Újba, de apuka nem bocsátja meg, se önmagának, se neki, hogy nem képes élni nélküle. Dacosan lép a középre a másik mártír, a thürmerista. Izmait megfeszítve áll, tekintetét a plafonra veti, szenvedéseiről nem vesz tudomást. A pártot élteti és népdalt énekel: „Münnich Ferenc kiadta a parancsot...” De nincsen olyan este, hogy végig tudná énekelni. Az az igazság, hogy legtöbbször elkezdenie sem sikerül. Apuka már ismeri! És mihelyt forgatni kezdi plafont néző szemeit, s felnyitja a száját, apuka rögtön beledug egy pemzlit. És hogy fokozza fájdalmait, e pemzli nyelénél fogva irányítja festés közben. Elő-re, hát-ra, jobb-ra, jobb-ra, ol- dal-ra, visz-sza, hát-ra, gug-gol, elő-re haj-lik, visz-sza, áll. Dühödten rázza szőke fürtjeit, de hopp, te lepke, el ne szállj, kéznél a pillangós ostor. Megrándul a szenvedő ajak, a pemzliből a fehér festék nagy csöppekben gördül a bronzbarna álion. Egy-szer, két-szer, jobb-ra, visz-sza, szép fe-hér lett apo-gánynő, mondja 14
