Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 5. szám - Tornai József: Ó dal sötétben, egyedül; A lehasadt ág; Buddhizmus; Apotheózis (versek)
Tornai József Ó dal sötétben, egyedül Ó dal sötétben, egyedül, mire készülődik az ég? 0 dal sötétben, egyedül: felhő-csákó a fejemen. Hallgatom a part kövein, mit suttognak a moirák; hallgatom a part kövein hangod, amit nem hallhatok. A vizen hattyúsor vonul, éjjel, fantomok, remegés. A vizen hattyúsor vonul, fut a szél, hideg fákra ül. A lélek most nyüszít, figyel, messze vérzik egy lámpa-szem. A lélek most nyüszít, figyel: az idő hívja vagy a csönd? Emlékszem, mégse gondolok rád. Zöld madár-eső zizeg. Emlékszem, mégse gondolok rád a sötétben, egyedül. A lehasadt ág Nem én vagyok a lehasadt ág, mely egy szál megmaradt héján-kérgén át is érleli őrült-lila gyümölcseit? Nem én vagyok a halálba-küldött, ki félkarjával még áldást oszt az elszenesedett csillagoknak? 0 nem én vagyok, ki szétvert koponyával is rebegi: szeretlek, szeretlek, te drága mérge a létezésnek? 0 nem én vagyok az elkárhozott szellem, 1
