Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 4. szám - Bánszky Pál: A Duna-menti népek festője (Nagy István 1873-1938)

nyugvó karjaival zárt tömböt alkot, s az alak frontális beállítású, mint az archaikus egyiptomi, vagy görög szobor.

Leggyakrabban ábrázolt modellje a táj. Nem a nagy távlatú, inkább a közeli részlet; egy tó csücske (Hartai tóparton, Kaszáló), néhány fa, két-három mogyoróbokor (Tél a Bakonyban). Tájképei kevés eszközzel jellemzettek, gyakran drámai hangvételűét

Képeinek motívumai — legyenek azok emberek, házak vagy állatok —, mint a verssorok végén összecsengő rímek, vizuális foltritmusukkal felelgetnek egymásnak. (Fűkaszálók 1927 k., Hazafelé 1927, Birkák a hegyekben 1933 k., Lovak a Balaton partján 1927 k.)

Festészetének keresetlen egyszerűsége és tisztasága, műveinek könnyen áttekinthető szerkezete például a népdallal, motívumainak hármas csoportú szerepeltetése és visszatérő ritmustétele olykor a népmese világával is tart fenn kapcsolatot. Ilyen például a Szántás Erdélyben c. 1927-ben készült festménye. Az állatok haladhatnának egyirányba is, de itt éppen a 2:1 arány ad a képnek új minőséget. Ahogyan a hegyvonulatok találkoznak a horhosban, úgy kerülnek szembe a szántó emberek és állatok, s nemcsak ezek foltjai, hanem a hegyszeletek tónuskülönbségei is foltritmust képeznek. Ennek a szerkesztő elvnek az alkalmazása még nyilvánvalóbb a Duna-parton (ill. Három ember a vízparton) c. festményénél, amely 1932 körül keletkezett. Az alakok foltritmusa a harmadik dimenzió illúziója nélkül, a sík két kiterjedésű törvénye szerint jelenik meg a felületen. A józan ész itt pedig azt kívánná, hogy egyirányba nézzenek, de az alkotó felrúgja ezt a logikát a középső alak fordított helyzetével és megnövelt arányával. Ezzel a kompozíciós elvvel új helyzetet teremt, hasonlót az eizensteini montázselvhez, ahol a 2+1 nem hárommal lesz egyenlő, hanem egy teljesen új minőséggel. S ami Nagy István életművében ritkaságnak számít, az a gazdag festői kolorit, amely ennek a képnek a hátterét jellemzi.

Nagy István nem „felülről” tanulmányozta az emberek életét és a népi kultúrát, hanem az azonosulásig együtt élt vele, maga is a nép életmódját élte. Ezért nem viselkedett sohasem úgy, mint a messziről jött idegen, aki rácsodálkozik a számára szokatlan dolgokra, s nem is mindig a leglényegesebbre. Nem stílusdivatok, kívülről ösztönzött indítékok alapján, hanem bartóki értelemben tette a közép-európai kultúrát művészetének organikus részévé. Az emberben és a tájban a meghatározó karaktervonásokat, a belső lényeget kutatta. Egy életen át kerestem ezt a lényeget — vallja —, a témában a lelket. Fák, házak, virágok, emberarcok bonyolult összevisz- szaságában azt, ami a felületek alatt vibrál. A belső hűséget.

Nagy István élete és művészete több szálon is kötődik Bács -Kiskun megyéhez. S, hogy a legjellemzőbbre hivatkozzunk; a kolozsvári tanítóképző elvégzése után és még a művészi tanulmányai megkezdése előtt két évig Homokmégyen vállalt népiskolai tanítói állást. Pályájának utolsó — mindössze három évig tartó — korszaka pedig Baja városához kapcsolódik, és ott is halt meg 1937. február 13-án.

96