Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 4. szám - Bánszky Pál: A Duna-menti népek festője (Nagy István 1873-1938)
Bánszky Pál A Duna menti népek festője Nagy István (1873-1937) ▲ yi agy István szemlélete és látóköre sok tekintetben rokon azzal a szerkesztői gyakorlattal, amelyet a Forrás folyóirat évtizedek óta követ a szomszédos országok irodalmának a bemutatásával. Festményei témájának nemcsak a nemzeti etnikum embereit és tájait választotta, hanem tágabban Közép-Európát. Műterme, de lényegében az otthona is a természeti környezet volt. Bejárta a Hargita, Csík, Gyergyó és a Gyilkos-tó környékét, az Alföld és a Bakony vidékeit. Szinte mindig úton volt, s különösen vonzották azok a települések, ahol különböző nemzetiségiek laktak együtt. így például szülőföldjén, Erdélyben élt románokkal és szászokkal, Sajkáson németekkel, szerbekkel, Baján délszlávokkal és németekkel. Festett alakjai — többek között — így lettek magyar, román, délszláv típusok a két világháború közötti időszakban, amikor a fajgyűlölködés egyes országok politikaiideológiai vezérelvévé vált. Megfestette az Öreg székely-t, a Máramarosi paraszt-ot, a Szerb parasztasszony-t, mindig egyszerű embereket, béreseket, kanászokat, s méginkább a társadalom elesettjeit; országúti csavargókat, fegyenceket, vándorcigányokat, s ezzel a magatartással mintegy megelőzte a népi írók által művelt szociográfiai szemléletet. „Nagy István nem úgy látta a népet, ahogy az élet napos oldalán levők fénytől elkápráztatott szemei látták. — állapította meg 1937-ben Dési Huber István — Ő a társadalom föld alatti tájait kereste fel, s a mélyből, sötétből, a földet túró nép portól, mocsoktól, bűntől, szenvedéstől eltorzult arcát hozta fel... Példája ennek a magatartásnak a huszas évek második feléből a Kecskeméti Képtárban látható Kucsmás parasztfej c. képe, továbbá a bajai Nagy István-képtár állandó kiállításának egyik legkvalitásosabb festménye, a Bányaló. Az utóbbi képpel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy a képzőművészetben számos lóábrázolást ismerünk, legjellemzőbben szép kiállású hátaslovakat. Ezen a képen viszont a sivár, lehangoló táji környezetbe szinte szervesen belesimul, s csupán kékes-ezüstös testével és a sörény sötét foltja által különváló fejével villan elő egy ló. Többször választ látszólag jelentéktelen motívumokat, például közkatonákat (Baka, Népfölkelő), ezer ráncba barázdált arcú öregasszonyokat. Nagy István mindig a valóságtól megindítva fest. Mintha csupán esetleges, impresszionisztikus kivágatokat készítene az elé táruló látványról. Közben semmi fölöslegeset nem tűr meg a képein. Valójában inkább székely szófukarság, tőmondatosság jellemzi művészetét. Azt fejezi ki vizuális eszközökkel, ami szavakkal kifejezhetetlen. Festményei végtelenül szilárd szerkezetű, átgondolt kompozíciók. Keresetlen lényeglátásából eredő^ ősisége, minden fölöslegtől szabaduló vizuális koncentráló képessége a Leányka (Őzike) c. festményében különös erővel nyilvánul meg. A művész nem a pillanatnyit, hanem az örök-állandót ábrázolja. A kékszemű és kékkendős határtalan nyugalmú lányka szembenéz, felsőteste a maga előtt 93
