Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 4. szám - Hatvanöt éve született Zám Tibor - Dobozi Eszter: Tíz körömmel, (szociográfia, I. rész)
üldözték, míg össze nem roppantak. Az én apámat becsukták másfél évre. Engem elvittek munkaszolgálatra. Mikorra hazakerültem, a szüleim már Hajdúszoboszlón éltek. Ott béreltek egy kis házat. Korán megnősültem. A semmire. Nem kaptam az ég világon semmit a szüleimtől, mert semmijük nem volt. Mindent elvettek tőlük. Mikor az önálló életemet kezdtem, a nadrágomnál — magyarán mondva: a gatyámnál — egyebem nem volt. Minthogy polgári iskolát végzett Vincze József, előbb irodai munkára jelentkezett. De csakhamar rájött, rakodómunkásként több lesz a pénze. Tizenhatórázni köllött. Minden másnap dolgoztam. A szabadidőmben emellett elmentem egy vegytisztítóhoz vasalni. Mert szerettem volna egy kerékpárt magamnak. És jött az 56-os forradalom. Hazavágytam Izsákra onnan, Hajdúszoboszlóról. Megpróbáltam az iparban dolgozni. Kiváltottam az engedélyemet. Nem volt tudásom, de az izsáki emberek, a baráti kör fölkarolt. Egész jól alakult a helyzetem, bár nagyon sokat dolgoztam. Nem volt családom (gyereke), mert nem akartam. Igyekeztem magamnak parancsolni. Minthogy semmim nem volt, arra törekedtem, előbb ól legyen, aztán belé a malac. Akit elvettem, olyan kislány volt, akit kényén-kedvén neveltek. De mi tagadás, el is hanyagoltam a feleségem, mert csak a munkámnak éltem. Azt akartam, hogy valamire jussak. A barátaimnak, mindnek szép háza, motorkerékpárja volt. Nagy szó volt ám abban az időben egy motorkerékpár. Egy hölgy pedig, ne haragudjon, hogy ezt mondom, úgy van jól, ha mindig foglalkoznak vele. Ha az ember mindig csicsörög körülötte. És a feleségem keresett mást, aki jobban tudott neki csicsörögni. Aki többet tudott ígérni. Elváltunk. 0 férjhez ment egy agrármérnökhöz, én meg azóta is egyedül élek. Van ugyan körülöttem mindig valaki, de nekem csak egy feleségem volt, és egy is marad. Az nekem kitart az életemben. Kicsi, összetöpörödött ember veszi át a szót. Mára alig érthető, hol is volt benne az a robusztus erő, amely a mesterségéhez kellett. Dömők László ugyanis a falu kovácsa. A kétlakiak közül való, éppúgy, mint Vincze József. Kisiparosként kereste meg a kenyerét mindig, ám a föld utáni sóvárgás végigkísérte egész életét. Ahogy a Vincze szomszédom is mondta, bizony nagyon keményen meg köllött dolgozni az embernek, hogy megéljen. Mindig szerettem a nehéz munkát. A vasmunkát. Szerettem ezeket a cifraságokat. Néztem, nézegettem a kocsit már gyerekkoromban, hogy milyen cifra. Az apám parasztember volt, de én úgy gondoltam, hogy a miénk, a kovács szakma talán egy tyúklépéssel könnyebb, mint a paraszti munka, így aztán elkerültem Kiskőrösre tanulónak. Az apósom bekerült az állami gazdaságba, az apám tsz-tag lett utoljára. Akárhogy is ellenkezett, a földet vitték, avval köllött belépni. Nekünk már csak az örökség volna. Amit én vásároltam 1956-ban, az olyan kétezer öl. De azt is elvették, bekerült a tsz-be. Aztán próbáltam ötszáz öl beltelket szerezni a Karcsi bácsiék utcájában. Azt meg kiosztották házhelynek. Egyszer meg a szakszövetkezetből hírlett, hogy meg lehet venni nyolcszáz öl földet. Egy év múlva nem adták ki. Sokáig megvoltunk mi föld nélkül, mert muszáj volt. De hogy mégse maradjunk anélkül, hát elmentünk Kecskemétre, harminc kilométerre. Itt az izsáki határban nem lehetett sehogyan hozzájutni. Ott van egy kis zártkertünk. Azt csináljuk. Nagyon szeretnénk viszont most itt, Izsákon visszakapni, ami járna. Nem volna az olyan túl sok, tíz-tizenkét hold. Ilyen idős korban nagyon jó volna. A gyerekek is besegítenének a művelésébe. Molnár Sándor tanító úrról azt mondják, még Kecskeméten is, hogy talán a parasztembernél is parasztabb. Érzelmeiben, kötődéseiben bizonyosan. Nem is beszél olyan elragadtatással a hajdani szép szőlőkről senki, mint ő. Tetszett volna látni itt egy hajdani hétköznapi reggelt. Az izsáki parasztok már öt órakor mentek ki a szőlőbe. Mert aki hétkor ment, az szégyöllötte. Este nyolcig hogy 67
