Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 4. szám - Kelemen Zoltán: Töredék és remekmű (Hamvas Béla: Karnevál)

Hamvas ezen a ponton kilép az elméletből, és már azt a hangot üti meg, amelyet esszéiben szokott. Ha „minél szigorúbban és minél inkább, a látszat szerint kívülről” szeretnénk ítélni, mint jó „kritikusok”, akkor azt is mondhatnánk, hogy „Hamvas” elvéti a műfajt. Tartok tőle, hogy ezzel aztán mi magunk is humortalanokká és ilyenformán nevetségesekké válnánk.

Annak ellenére tehát, hogy valószínűleg tényleg műfajvétésről van szó, haladjunk tovább a szövegben, és nézzük, mit kezd a konfesszió fogalmával az elméletíró Hamvas.

Kijelenti, hogy a konfesszió önmagában nem elég (és itt már nem lehet pontosan tudni, hogy csupán a regényre gondol-e, vagy valamely etikai fejtegetésbe bocsátkozik), hiszen „Európának nem üdvtörvénye, hanem üdvterve van, mivel ,A történet a törvény helyébe a tervet teszi. A terv nem az egyoldalú szükségszerűség bázisán épül fel, hanem a szabadság és a szükségszerűség feszültségén. Alapja a szabad elhatározás".

Hamvasnak ehhez a kijelentéséhez el kellett felejtenie Abrahám és Izsák történetét, de Jóbét minden bizonnyal (pedig mindkettőről bőséges és alapos interpretáció állott rendelkezésre Kierkegaardnál). Szükségszerűség és szabadság szükségszerű feszültsége adva volt már a történet előtti időkben is. Csakhogy a történet előtti ember szabadságát úgy érezte megélhetőnek, ha a bölcs megbocsátás és Kegyelem jegyében gyakorolta azt. Jóbnak talán lázadoznia kellett volna Istenével szemben és haragudnia reá és nem bocsátani meg neki soha? Hamvas életművén végigvonult a fájó kiengesztelhetetlenség, akárcsak Hamvas korán, „mikor az ember úgy elalja- sult”, az említett feszültség azonban mindig is létezett és létezni is fog, és nem hiszem, hogy ez valaha bárkinek is felmentést adhatna azok alól a törvények alól, melyek a rendet alkotják.

Vizsgálódásunk szempontjából azonban a probléma nem az, melynek vázolására az imént kísérlet történt, hanem egy ennél „elméletileg” fontosabb: hogy kerül az elméletbe moralizálás? Ezeket az elméleti problémákat nem lehetne irodalmi síkon maradva megoldani? Véleményem szerint ez lenne a feladat.

Az előző korszak nagy művéhez a Scientia Sacrához képest mindenképpen visszalépés és töredék a regényelméleti dolgozat még akkor is, ha a két művet csak egy általános esztétikai szinten lehet összehasonlítani, mivel más a mondanivalójuk. Azon kívül, hogy a töredék nem regényelméleti vonalon fut, hanem egzisztenciálfi- lozófiai, esszéikus elemeket olvaszt magába, sőt: helyenként etikai magatartást diktál, a fő probléma vele kapcsolatban a már említett humor hiánya, mely összekapcsolódik a szakrális hagyomány furcsa és egyoldalú megszüntetésével. Helyenként, részleteiben fel-felbukkan a történet előtti rend, azok az alapvető tartalmak azonban, melyek a Scientia Sacráhan még, a Karneválban pedig már újra megtalálhatók, itt szóba sem kerülnek, vagy ami még súlyosabb probléma: a regényelméletben is felmerülnek ezek a kérdések, de igen rongált és félreérthető módon.

Egy jellegzetes példát emeljünk ki a szövegből.

Férfi és nő viszonya, a nő ábrázolása az irodalomban mindig izgató, különös, különleges próbatétel volt az írók, költők számára (akik általában férfiak), gondolom , elég mindössze Karinthy remek Kap Máriáját idéznem példaként. Nos, a másik nem ábrázolásának, megjelenítésének feladatával Hamvas sikeresen birkózik meg a Karneválban. A Scientia Sacrában pedig egyetemes definícióját adja a nőiségnek, belehelyezi a hagyományba, oda, ahol minden otthon van és mindennek saját helye van. Erre rímel a nagyregényben Antennis személye és a lunyacska-keresés motívuma.

Ehhez képest a Regényelméleti fragmentumban ezt írja: „A nő kivétel nélkül mind regénybolond. Minden valószínűség szerint azért, mert élete még tele van történet43