Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 4. szám - Kelemen Zoltán: Töredék és remekmű (Hamvas Béla: Karnevál)
Kelemen Zoltán Töredék és remekmű Nem, higgye el, a kritikus a legkevésbé fix pont valamennyi között, benne van a pácban, és minél jobban ki akar mászni, annál jobban és minél szigorúbban és minél inkább, a látszat szerint, kívülről ítél, annál mélyebben benne van, és minél komolyabb képet vág hozzá, annál komikusabb. •wrjr (H. B.) J. M. amvas Béla, aki esszé- és szépíróként egyaránt jelentősei alkotott, és akinek tanulmányai szintén említésre méltók, 1948-ban fogalmazta meg Regény elméleti fragmentum című munkájában regénytörténeti és regényelméleti elképzeléseit. Még ugyanebben az évben belekezdett Karnevál című regényének az írásába. Ez utóbbi műve később a Scientia Sacra I. mellett mint a Hamvas-életmű csúcsa vonult be a magyar irodalom történetébe. Ilyen jellegű munkát sem előtte, sem utána nem készített senki, a mű a világirodalomban is egyedül áll, s bár alkotója még három igen jó regényt ( Szilveszter, Bizonyos tekintetben, Ugyanis) készített a következő évtizedben, ez utóbbiak azonban még csak nem is hasonlítanak a Karneválra. A nagyregény rokonságát azok között a kéziratok között kellene inkább keresnünk, melyek a II. világháború idején Pest ostromakor elpusztultak, és melyekről Kemény Katalin tesz említést Az ember, aki ismerte saját neveit — Széljegyzetek Hamvas Bála Karneváljához című kötetében (Ördöngösök, Jávorka). Kemény Katalin elemzéséből sejthető, hogy ezek a regények és novellák előtanulmányok lehettek a nagy műhöz, a Karneválhoz. Ezt látszik alátámasztani az a tény is, hogy egy Jávorka nevű szereplő valóban feltűnik később a műben. A Karnevál függönybeszélgetéseiből, de magából a mű cselekményéből is egy rendkívül következetes, értelmezésre méltó regényelmélet körvonalai bontakoznak ki előttünk. Tulajdonképpen az történik, ami Hamvas esszéire általában jellemző. Az író megelőzi kora hazai viszonyait, és lépést tart a világirodalmi folyamatokkal, sőt néha úgy tűnik, hogy előttük siet. A befogadó — hallgató és a közlő — mesemondó szerepe árnyaltabbá válik, mint az eddig ismert elméletekben, és a regény testébe, a szövegbe belép a reflexió, a kritika, sokkal élesebben, mintha kívülről jönne. Leginkább az állapítható meg erről a módszerről, hogy egy egzisztencialista alapokról elinduló szövegértelmezés és szövegezés (vagy Hamvashoz hívebben: szövegelés) a heideggeri hermeneutika eredeti átformálásával és újraértelmezésével olyan szintre helyezi mondanivalóját, amely immár túl van a modern regények általunk eddig ismert körén. S ezen a szinten aztán virtuóz módon játszani kezd az egymástól — egymásról leválasztható szövegtestekkel, melyek abbahagyhatok és újrafolytathatók, megkétszerezhetők és újra összekapcsolhatók. Ezt a szövegfolyamatot szakítja meg újra és újra a narrátor és Bormester Mihály párbeszéde. Ok ketten szét-beszélik, ki -, akárcsak mondandójuk, át- és ú/raértelmezik — értékelik azt. A kettőség abból adódik, hogy ők maguk is, 38
