Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 1. szám - Balázs Attila: Hosszúkás töredék a feledés könyvéből (II.)
a lusta langyos áramlat. Féltékenység? Szakáll nő a víz alatt, utolsó mosoly süllyed a mélybe; felborul a szán. Kis nevetséges alak botladozik a nagyváros fényei felé. Megáll az emeletes rablótanya előtt. Öten kártyáznak odabenn, a halálkoponya-üreg alakú helyiség félhomályában. LOSONCZY KAZMER (állítólag budapesti származású, letagadott korú, minden hájjal megkent széltoló; bántón hahotázva, hogy kicsillannak arany szemfogai): Hát nem megmondtam, anyád még összeszűri a levet avval a köszörűssel? A BAKA (adatok nélkül): Rá se ránts, öcsém! NEGRO, a KÉMÉNYSEPRŐ (kora szintén tisztázatlan; atlétaizmok): Igaza van a bakának, a lapokra figyeljünk! A PORTÁS (ugyanaz a babagyári): Kázmér még lóvá tesz bennün- ket. KÁZMÉR (szabadkozva): Dehogy, dehogy. Cs. LACI (felpillantva): Ülj le közénk, te neoromantikus. Kártyáznak, vigadnak, amikor megint ajtó nyílik, és lassan, meglepetésszerű céltudatossággal belép rajta: a punk-grófné. A GRÓFNÉ (ismerős, meleg-barna szemeit sokáig a Szökevényen pihenteti; szép arca kissé telt, mellei nem nagyok, de fiatalosak, feszesek; a finom csigarajzú bal fül fölött ezüstös-lilás tincs; kissé erősebb, frissen borotvált, balettos alsó lábszár): A márki nincs itt? KÁZMÉR: Márkod elment, de itt vagyunk mi. A GRÓFNÉ: Éppen terád gondoltam! (Nevetj KÁZMÉR: Ha nem is énrám, de a fiúkra... A GRÓFNÉ (vállat von): Szóval nincs itt? KÁZMÉR: Amint látod. A grófné: el! A férfiak sörözgetnek, verik a blattot, míg az átfázott Szökevény teázik. Múlik az idő. Egyszercsak —hirtelen elhatározással - Kázmér bácsi szellemisége feláll, elsiet. Kisvártatva nagyobb kofferrel tér vissza, kiemeli a vetítőgépet, s egyszerű, jól begyakorlott, természetes mozdulattal befűzi a filmet. Az asztalra szűkített fény mögötti sötét fehér falra irányítja a projektort, miközben vén kujoni mosoly árasztja el lárvaarcát. Voila! Előlegezésül csupán annyit mond, hogy a filmben szereplő nő bármelyikünk tezgázó szeretettje lehet; ő, Losonczy Kázmér, aki mindenhová bejáratos, egy titkos kéjtanyán készítette a felvételt, ahol úgy terem a bűn, mint a manna, de nem árulja el, hogy hol, hadd egyen bennünket a fene! Megnyomja a gombot. Charlie Chaplin mosolygós ábrázata, majd hirtelen vágással: női köldökön alul a kínálkozó, ziháló, befogadó korona ritkaságszámba menő gyéren selymes arany fanszőrkóca lovagló pózban, amint tá- tott, szomjas szájával épp egy hihetetlenül görbe, érkoszorús férfijogar után vadászik, hogy akár a kígyót nyelő mungó, egyetlen szippantással rántsa be méhe legmélyére. Végül is sikerül neki (a fasz egyetlen lusta mozdulattal eltűnik a bozontos picsában), hogy a soron következő egyhangú ritmikus mozdulatok kirekesszék a két anonímuszt az épp aktuális időből és térből — a fiúk nyugodtan, tettetett közömbösséggel kártyázzanak tovább, csak Kázmér bácsi 21
