Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3. szám - Tüskés Tibor: A "vesztes hős" (Ceruzavonások Fodor András arcképéhez)
Igen, a bizalom és a „barátság kozmológiája” ennek az életműnek az egyik forrása. Az a „reménytelen hit”, ami a „vesztes hőst” eltölti: „hogy egymás közt a mágneses mezőkön / újult erőnek, égő bizalomnak / amíg csak élünk, nem lehet határa.” A másik: az emberi világ, az emberi környezet mellé kapott táji világ, természeti kép, vizuális élmény. Hiszem, hogy azok a természeti formációk, amelyekre egy gyermek szeme először rányílik, egy életre meghatározzák, mihez vonzódik, mit tart szépnek, értékesnek, harmonikusnak, nemesnek. Petőfi költészete a klasszikus példa erre. De a tétel nemcsak a 19. században, ma is érvényes. Fodor András szülőföldje a Balaton környéki táj, azok a „hintázó távlatok, terek, / vonalak játszó aszimmetriája; / ligetek, völgyek, dombok / föl-lebukó hullámú orma”, amelyek itt, csak itt föllelhetők. A tó túlsó partján „szemközt a dermedt bazalt”, az innenső parton a kettős kúpú hegy, rajta vitézlő Magyar Bálint várának romja, mögötte az ümgető békáktól zajos berek, távolabb a népviseletéről híres falu, Buzsák, még távolabb, ezüstfényű kirakatokkal, poros betonjárdákkal a megyeszékhelyi város. Már gyerekkorában költők fogták a kezét: Csokonai és Berzsenyi földje ez. Költészete színekkel, illatokkal, formákkal, vonalakkal van tele. Azokkal az élményekkel, amelyeket ezen a tájon szívott magába. Hogy ez a Balaton környéki világ mennyire meghatározó az itt született, itt élő, innét indult írónak, hogy a művekben megszólaló hangok és színek, a művekben kifejezésre jutó harmónia és arányérzék, a kitapintható kompozíciós törvények és szerkezeti szabályok mennyire az érzéki valóságból fakadnak, nem a költőt idézem (bár Fodor András számos vallomásával igazolhatnám), hanem a nemzedéktárs, a novellista, a cserszegtomaji táltosfiú, Szabó István szavait másolom ide igazolásul: „Elmondhatom, hogy földrajzilag is szerencsés tájba csöppentem. Ha szőlőhegyünkről körülnézek, látom, látnom kell a tökéletesen megkomponált vidéket, a dombok elhatároló körívét, középen a Balaton nyugati csücskével, s partján a lapály szíveként, Keszthelyt, az én városomat... Szigorúan körbefogott táj. Aki itt született, nem írhat formátlan műveket. Vagy ha igen, akkor elvetemült, semmi- revaló embernek kell lennie. Mindenkor a megformálást, a szigorú körbefoglalást tartottam a munka legfontosabb részének...” Okkal hihetnénk, hogy azt a költőt, aki a „barátság bérét” soha nem kéri, aki az emberi kapcsolatok fontosságát vallja, aki műveiben a szolgálat szépségét hirdeti, aki senkit nem bánt és nem sért, mindenki szereti és becsüli. Elmondok három történetet. Az első. Az írószövetség kritikai szakosztályának vezetősége a szakosztály következő évi programját beszéli meg. Szóba kerül egy vitaest terve, amelyet a költői szakosztállyal közösen kellene megrendezni. — Lesz rá közönség? — aggodalmaskodik egy hang. — Ne félj — hallom egy másik szájból —, majd fölvonulnak Fodor András dedósai. A második történet. Az írószövetség egy korábbi közgyűlése, ahol a pulpituson ott ül az írószövetség alelnökeként Fodor András is. Két fej összehajol előttem. — Ki az az elnökségben, aki most tette le a szemüvegét? — Fodor András. — Nem ismerem. — Költő. — Milyen költő? — Pattogatott kukorica... A harmadik történetet tőle hallottam. Az Ezer este Fülep Lajossal két vaskos kötetét számos íróbarátjának elküldte, főként azoknak, akik a naplóban szerepelnek. A kötetet — többek között — R. Zs. költőnő is kézhez kapta, aki ugyan korábban egyik versében nem éppen barátságos célzásokat tett Fodor Andrásra, de ő is egyik szereplője a naplónak. Ismeretes a könyv széles kritikai visszhangja, s a szerző levelekben is számos reflexiót kapott. Egyetlen válasz volt nehezen kiszá117
