Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 3. szám - Vekerdi László: Magyar lovagkor? (Egy "operatív" politikai elit "hiánya szükségessége és feladatai" Magyarországon

ugyanúgy elszigetel a külvilágtól, mint a szívet a tüdők. A képben a gyomornak, beleknek, veséknek is megvan a maguk jelentése, ők képviselik a kulcsárokat, sáfárokat, kereskedőket, pénzügyekhez értőket, akiket az udvartartás és az egész res publica egyre kevésbé tudott nélkülözni. Az oraíoras-nek azonban János mester semmiféle testrészt nem feleltetett meg. Ok, helyesebben általuk az Egyház a Lelket képviselte, s a Lélek feladata és tisztje az egész test irányítása. Épp ebből a szempontból korholja és bírálja a Policraticus az udvari erkölcsöket, szokásokat, életvitelt. „Jó szemmel elsőként vette észre — úja Duby — a hatalom és gazdagság forrásánál, a fejedelmi udvartartás belsejében kibontakozó párviadalt a klérikusok és a lovagok között. O maga párizsi magisterként és az angol kancellária személyzetének tagjaként a lovagellenes táborba sorolja magát. A papi méltósággal felszerelkezve, a foszlányokká szakadt gelasiusi lobogót emelve száll szembe a diadalmas riválissal, a lovaggal, a római erény nevében kárhoztatva az új »ordo«, az egész híres militia hibáit, hiúságait, fecsegéseit. Ellenükben egy elfogadott, tisztelt, becsült tekintély moráljára támaszkodik, és a monarchikus hatalomra hivatkozik. A Poli.craf icus-b&n csak a tagok hibáztathatok. A fej nem vonható felelősségre, amíg megfelelően kormányozza a testet, ellenőrzi a különböző szerveket, a jog szolgálatára kényszeríti őket, elnézően a legsérülékenyebbek iránt, szeretetével jutalmazza őket, így »viselvén« a »lábait«. Az egész mű erre a témára épül fel; ehhez igazodik az engedelmesség szabályából következő kölcsönösségi elv: »az alsóbbaknak engedelmeskedniük kell a felsőbbeknek, akik viszont el kell hogy lássák őket minden szükségessel... hogy végtére mindenki elégedett legyen azzal, ami, és azzal, amit tesz, hogy ki legyen jelölve hely és szerep mindenkinek, a városok és külvárosok lakóinak, bérlőknek és parasztoknak.«. Beilleszkedési morál tehát.”

Ebben a beilleszkedési morálban igazi kölcsönösség azonban csak a fejedelem és a lovagok között alakul ki. A korona és a kard, a fejedelmi hatalom és a lovagi erő határozza meg mindenütt a széttagoltságból kiemelkedő új államok cselekvési terét. A központi hatalom a három rend közül csupán ezzel az eggyel igazán szolidáris; az Egyháznak voltaképp meg kellett elégednie annyival, hogy erre végső soron épp általa felidézett „szentszövetségre” áldását adja. „A lovagság — írja Jean Flori — kicsúszott az Egyház ellenőrzése alól és a fejedelmek mögé sorakozott fel. A laikus arisztokrácia és a lovagság így összekeveredett, és mindkettőjük saját ideológiája feloldódott abban a szemléletben, amit—meglehet helytelenül — lovagi ideálnak neveznek. ”

Az új államok társadalmi szerkezetét és politikai törekvéseit a 12. században mindenesetre ez az „ideál” határozta meg. S mivel mélyen beépült a politikai és társadalmi köztu- datba, eleven maradt akkor is, amikor a lovagság tényleges katonai jelentőségét s véle politikai hatalmát lényegében elveszítette. Az új udvari arisztokrácia — amint már Norbert Elias megmutatta — az abszolutisztikus államokban örökli a lovagi ideált, sőt a feltörekvő polgárság is ennek a jegyében tájékozódott, még ha—mint a német Aufklärizmus és romantika értelmiségi-egyetemi rétegeiben — elutasítólag és konfrontálódva is. A születési és a pénzarisztokrácia sima összeolvadását is ez az ideál könnyítette meg, sőt tette lehetővé. Az azonban egyáltalában nem bizonyos, hogy az Egyház csakugyan kimaradt az egyezségből, mint Duby és tanítványai tanítják. Márcsak azért sem, mert fejedelemnek és arisztokráciának égetően — olykor szó szerint is értve a szót — szüksége volt az Egyházra a nagy társadalmi egyezségből valóban kimaradottak, a parasztok és a kézmívesek (lehetőleg) békés „beilleszkedésének” a megvalósításához és megőrzéséhez. A koldulórendek gyors elterjedése a 13. század során tán épp azt mutatja, hogy az Egyház jókor látta és jó szemmel nézte ezt az igényt, s gyorsan és hatásosan reagált rá. Az Egyház kisebb-nagyobb viták s tán némi lelki- ismeretfurdalások árán alkalmazkodott a lovagi ideálhoz, s ha teljesen nem is fogadta soha el, ezáltal belül került a nagy társadalmi egyezségen. A nagy társadalmi, helyesebben rés publi.ca-i (azaz „politikai”) határvonal így nem a „Lélek” és a „test” között húzódott, hanem a „felsőbbek” és az „alsóbbak” között. Ezt a két világot választja el egymástól olyan szakadék, mint amilyent John of Salisbury a „Lélek” és a „test” között látott és óhajtott, a klérikusok és a lovagok világa azonban kölcsönösen átjárhatóvá válik. És nem csupán úgy, hogy ketten együtt, ám külön hivatottak őrizni a res publica fenntartásának Rómától örökölt, illetve örökölni vélt erényeit, amint azt a Cligés előszavának számtalanszor idézett verssorai mutatják. Klérikusok és Lovagok, vagy inkább Kereszténység és Lovagság kölcsönhatása sokkalta mélyebb és bensőségesebb szinten is jelentkezett, épp ezt mutatja tán Cont du Graal, ahogyan a lovag tökéletes — önmagát tökéletesnek hívő — ideáljával szembeállítja

102