Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3. szám - Tornai József: Lepke a mennyezeten
„A kitaszítottak közé tartozom.” (Rilke) Mert nem hiszek a történelem jobbrafor- dulásában, mert boldogtalan vagyok, mert látom reménytelenségeimet, mert nem hagyom, hogy rászedjenek a részletek, mert az egész fölfoghatatlanságától nyomorultnak érzem magam, mert nem tudok javítani sorsomon, mert nem tudom elfogadni azt a metafizikai „rendet”, amelyre itt rákényszerítenek. * * * Sün és denevér. Kimentem az estbe, és Ifikkel találkoztam? Sün barátommal, denevér testvéremmel. * * * Dráma-terv álmomban. Két férfi szereti egymást: heves, fékezhetetlen, égő érzelmi és szexuális egymásratalálás. A darab már a konfliktus jelenideje: A. észreveszi, hogy B. nem olyan odaadó együttléteikben, mint korábban. Egyenes „mi- ért”-jére B. tagad, kitérően válaszol, azt mondja, nem változott semmi. A. erre a közös lakásba költözteti a húgát: s B. fennakad a horgon, beleszeret a lányba. Kiderül: nem igazi homoszexuális, annál inkább a nőiség felfedezője. A. most már tudja, mi a baj, fölszólítja szerelmét, térjen vissza hozzá, s amikor az erre nem hajlandó, megöli. A darab a kétségbeesett lány kozmikus gyász-énekével ér véget. Bátyja bevallja neki bűnét és bocsánatát kéri. De húga nem bocsájt meg neki. A. megindul a kitaszítottság útján: narkózisba, elfekvő kórházba. * * * A költészet mélye. Azt kérdezték tőlem: a költészet teremt engem vagy én a költészetet? Azt feleltem: nekem 14 éves koromban volt egy misztikus élményem, amikor egy öreg diófáról, kint a határban meghallottam a Hívó Hangot, s azóta én ezt a tapasztalatot szeretném a verseimben elmondani. * * * Az írás és a hangya. írsz, és egy hangya mászik fölfelé a meztelen hátadon. írsz tovább, a hangya is följebb halad... nem lehet változtatni a dolgokon. * * * Mi dolgunk a világon? Panaszkodni, hinni, hívni Istent, képeket festeni, vágyakozni az elérhetetlen kedves után vagy hatalmat akarni, gyilkolni, messze utazni, fölfedezni a Föld ismeretlen ormait és vizeit, elfogadni az emberi faj változatait, mind olyannak, amilyen, és akkor ráébredni, hogy semmit se tehetsz: egyhelyben állsz, nem mozdulhatsz: mindent elintézett valaki helyetted és az emberiség helyett. Lógni, remegni, mint aszúág a szélben; ezt kell megtanulnod, a semmi-létet, a semmi-értelmet, a semmi-célt, a semmi-alkotást, a semmi-gondolatot, a semmireményt, és nem a halált — ó, a halál még elviselhető volna, mint végzet, mint baleset, amely minden testi lényeget megeszik, hiszen bekapcsolja az állatok, hüllők, madarak, rovarok, virágok és növények, vizek, csillagok köztársaságába —, de az elmúlást, érted? a nemlét lassú tapasztalatát, azt, hogy minden részlet-látszat ellenére nem vagy, vagy ha mégis létezel, lassan megszűnsz, s magadban éled meg 71
