Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 3. szám - Dobozi Eszter: Mária legendáriuma (vers)

Napkorong a teste halma, ajka szirom, a két szára rózsatő.

Égnek feszül fény mátkája, Átkelőnek lajtorjája:

Mária.

III. AZ ÁLDOZAT

Lepkék röpte öntudatlan. Földben a mag, mikor rajta lét sóhaja átütött, érzője a csodának ?

Amint fáknak a virága, úgy született Egyszülött.

Ki a nem tudásnak anyja, benne az öt érzék halva, vágya fel nem vérezi.

Kiben semmit nem tud elme, folyton mért szülődnek sejtek, soha meg nem kérdezi.

Mégis az ígéret napja véle. S az igaznak magja, ő lesz, kiben szunnyadoz. Nincs fájása, nincs félelme, míg világ világa rejtve, s szór virága illatot.

Am felébredett sírása, hogy elindult a hívásra, ki szívétől szakadott.

Véle feszült a keresztre, vas szegekkel áltálverve, lényegéből így adott.

Első átmenőnek anyja: Áldozatnak áldozatja - Föld porának öntudat.

,,Megtestesült! Ez az ára” Kínban így marad magára: sem ég, sem föld nem hona.