Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 1. szám - Balázs Attila: Hosszúkás töredék a feledés könyvéből (II.)

natot kértek, nekem azonban elment a kedvem az egésztől. Ekkor ragadtam tollat!

Pontosabban: vázolgatni már régebben elkezdtem, de végső eltökéltségemben ekkor ragadtam tollat, fiatalságom közelgő alkonyán, hogy leírjam egész siralmas életem, mert karikatúrát rajzolni nem tudtam jól. Megörökíteni amúgy szabadabban, ahogy már - talán az elérhetetlen tágasság elfelejtett igézetében - megfelelőbbnek éreztem. Úgy, hogy én ne legyek minden pillanatban egészen én, ami bizonyos kérdések tárgyalásánál — ezt észrevettem — határozottan előnyösnek mutatkozik. Új gyakorlóteret nyitottam, teret a világával, benne az én röpködő, maradéktalanul honfoglalni képtelen porszememmel. Az éjszakai váltások portásfülkéjének kivilágított bórájában üldögélve hallottam a befelé kívánkozó éjszakai rovarok kaparászását az üvegen — ugyanígy kérték bebocsátásukat agyam világosabb részeibe rajzó emlékeim is, törtek rám a hosszú unatkozások perceiben. Emlékszem, egyszer egy hosszú szárnyú, nagy éjjeli lepke libbent be hozzám, számomra ismeretlen úton és módon, és a tétován megmozdított kezem előtt sikerült a telefonra telepednie. Szép, fejlett példány volt, rettentő meg volt ijedve. Nem akartam bántani, de féltem, összetöri magát, ha nekirepül az üvegnek. Lassú mozdulattal megfogtam gyönyörű szárnyát, aztán - a gombostű kényszerképzetét elhessegetve — kinyitottam az ajtót, és visszaengedtem a sötétségbe. Rögtön pár alpári példány röpült be, amelyeket előszörre agyon akartam csapni, de hirtelen visszafogtam magam: hát nem az igazság, a teljes kép tartozékai ők is? Is. Hovatovább. Akármilyen silányak, torzak és befejezetlenek. Meghagytam életüket. Úgy érezhettem magam, mint a római imperátorok kegyes döntésükkor. Különben észrevettem azt, hogy miután kezemmel megfogtam, többé a gyönyörűszép rajzolatú tökéletes példány, a természet (vagy mi?) eme hibátlan alkotása sem röpült úgy, ahogy azelőtt - ezt nem takarhatta el előlem az éjszaka fátyla. Ha életem nem lett egyenes röptű lírai futam, hát nem lett. Mindenesetre az én túl rövid(?) kifutópályám ez; az én terem, melynek közepén én állok csupaszul és mezítelenül, dacommal és menekvési reflexeimmel. Az én katonaságom ez újabb időkben, melyekben a H. Lovas Etelka képében megtestesülő lenszőke hajú lány a gyárkémények és a kohók, gépfegyverek — hogy is mondanám megrögzötten? — tőlem idegen phallikus szimbólumainak árnyékában itt kopogtat az ajtón.

— Ki az? — kérdi a vergődései közt férfivá érő költő az íróasztal mellől.- A vészmadár, éjjelek éjjelén — kuncogja valaki az ajtó előtt.

A vészmadár nem fekete — ez nem: üde, kissé telt arcát, mint érett búza, csillogó haj fogta közre még valamelyik nap, most viszont égnek meredő, fiúsán rövidre nyírt kefehaj, bal felén, a finom rajzú, lekerekített kis fül fölött ezüstös-lilás tincs hívja magára fel a figyelmet a szokásostól való kihívó eltérésével. A többi ismert: a hófehér arc közepén kihívó, pisze kis orr, szív alakú száj; ismerős barna szempár, akár azé a kislányé valaha ott, a kórházban, csakhogy most másfajta lázban ég. A szemgolyók feletti lágy ívben két szimmetrikus, a haj természetes szőkeségénél egy árnyalattal sötétebb szemöldök. A fiatal nőn, mint Gershwin rapszódiája: puha, kék pongyola. Törékeny, de formás, arányos test sejlik fel alatta. Kissé erősebb alsó lábszár,

8