Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 1. szám - Balázs Attila: Hosszúkás töredék a feledés könyvéből (II.)

kezét róla, nem tartotta holmi szándékos dezertőrnek. Utolsó hálátlan szökevénynek. Sosem nevezte közönséges földönfutó bolondnak, csak egy kicsit másmilyennek, különösnek, akinek ő érti a szavát. Látogatásai alkalmával megnézegette az időközben elkészült rajzait, elismerően nyilatkozott róluk, pár kritikai észrevételt téve, az euthanasiával kapcsolatos burkolt célzásokra határozott nemmel válaszolva. Apámnak ez a barátja — az én fokozatosan elhidegülő saját édesapámmal ellentétben — nagyon szeretett engem: lehet azért, mert a fiát látta bennem, amilyen az lehetett volna, ha Isten is úgy akarja. Lehetetlen volt meggyőzni ezt az öreget hitványságomról és gyarlóságomról: hazudok, mondotta, és megnyugtatott, hogy velem minden rendben van, mi több... De mire gondolhatott? Arra, hogy két kezem van meg lábam, evés közben eltalálom a szám meg végig tudok menni az utcán — és ez már nagyszerű? Plusz megtanultam az ölés művészetét is, és most készenlétben állok, vagy mit nem? Mindenesetre megvolt a lakás, ami még nem jelentett mindent, hiszen valahol dolgozni is kellett volna, nemde? Sokat törtem én a fejem ezen, meg minden ígéret ellenére töröm most is. Nem voltam kitűnő katona, azonban rossz sem. Na, nem ez a kérdés, hanem az, volt, ahogy volt, én ott lassan rákaptam arra a katonasággal járó egyetlen kényelemre, amit körülbelül úgy nevezhetnénk, megszokás kérdése meg talán örökletes hajlamé, hogy mások gondolkodjanak helyettem. Ez rögtön sok megoldhatatlannak tűnő kérdést megold. Nem gondoltam én, hogy ilyen vagyok, a körülmények azonban kicsalták belőlem. Ilyen tanácstalan, elkeseredett hangulatban lehettem, amikor aképp döntöttem, amennyiben lehetséges, valamilyen módon a katonaság közelében kell maradnom, de hogyan? Aztán váratlan alkalom adódott rá egy kisstílű csalás után, melynek részletezésébe nem bocsátkoznék, ne hozzak bajba még létező embereket, akik akkor lényegében jót tettek velem, még ha némi csekély anyagi ellenszolgáltatás fejében, akkor is. Ilymód középiskolai diplomával pályázhattam, és meglepetésemre sikerült helyet kapnom a honvédelmi adminisztrációban; gyorsan bejáródtam, mindenki dicsért, ám lelkiismeretemben elviselhetetlen nyomasztó kolonccá nőtt a csalás, oly nyomasztóvá, hogy egyszer csak ki kellett borulnom: egy reggel kipakoltam, pedig igazán nem volt rá szükség. Úgy néztek rám, mint egy bolondra. Képtelen voltam elviselni kérdő pillantásaikat. Meg az is igaz, hogy a türelmem jócskán kikezdte az az egyhangú robotmunka a tolóablak mögött, miközben az ember azt képzelhetné, hogy emberi sorsok fölött ítélkezik, afölött, kit melyik csatatérre küld, hogy így fejezzem ki magam, közben aligha van lényegesebb beleszólása a dologba, egy-két alkalmat kivéve. Valójában kisebb a mákszemnél. Hajjaj, ha én egyszer tollat ragadnék, hogy... Mit is akarok mondani, voltam én már alkalmi elefántitató a világ egyik legnagyobb cirkuszában, ott ismerkedtem meg egy fekete artistanővel, sajnos nem úgy alakult a dolog, ahogy kellett volna. Talán én voltam a balek, mert nyíltan nem tudtam neki szerelmet vallani, nem lehetek biztos benne. Aztán voltam én kéményseprő is, ne is mondjam. Vastag koromréteggel álcáztam bűnös lényem, úgy jártam a padlásokat. Jól éreztem magam egy ideig sötét frakkomban, csakhogy utóbb rájöttem, hogy a gyerekeket velem ijesztgetik, meg már csak a varjúk vállalnának némi közösséget fellegjáró, tépett alakommal, nyugodtan odatelepedhetnék melléjük a fára, nem szöknének el — meg nem hívna onnan engem senki vissza. Viccet félre: nagyon piszkos munka, a tüdőd meg6