Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 2. szám - Pomogáts Béla: Búcsú a nemzet tanárától (Három írás Lőrincze Lajosról)

magyarság önmagára eszmélésének volt a kerete, hanem új „beszédmódot” is kezdeményezett. „Beszédmódot”, amelynek az egymás iránt tanúsított figyelem és türelmesség szabta meg a törvényeit: olyan készségek és tulajdonságok, amelyek a demokrácia értékvilágához kötődnek, és így a magyarság nemrég lezajlott történelmi sorsfordulatát készítették elő.

Lőrincze Lajos egyéniségében nem volt semmi erőszakosság, mindaz távol állott tőle, amit a hatalom bűvöletében élők éreznek, az anyanyelvi mozgalom ügyét mégis következetesen, és ha kellett, bátran képviselte. Nemcsak a kitartó munkát vállalta, hanem végső esetben az ütközést is, ha az Anyanyelvi Konferencia egyetemességét és a politikán felül álló státusát meg kellett védenie. Ezért nem egyszer „két tűz között” kényszerült helytállni, kétoldalú gyanakvással kényszerült megküzdeni, minthogy a nyugati emigráció egy része eleve bizalmatlan volt minden Budapestről kiinduló kezdeményezéssel szemben, a budapesti hatalom pedig türelmét veszítette, ha az általa megszabott mederből kilépett egy függetlenségre törekvő kulturális mozgalom. Lőrincze Lajosnak ilyenkor egyetlen fegyvere volt csupán: az a hitelesség, amelyet tudósi munkájával, emberi egyéniségével és áldozatos nemzeti szerepvállalásával szerzett. Az ő esetében is beigazolódott, hogy a személyes igazsággal szemben a politikának erkölcsileg nincsenek eszközei.

Az elmúlt három-négy évtizedben igen sok ilyen személyes igazság jelent meg közöttünk: költőké, tudósoké, tanároké. Ezek a személyiségek egyszersmind megalkottak egy közösségi értelmű, sajátos szerepet, amely által a magánélet vagy a szakmai élet köréből felemelkedtek abba a magasabb körbe, ahol már a nemzet élete zajlik: nem mindig nyilvánosan, de mindig drámai módon. E szerepeknek mitikus holdudvara volt, hiszen akik betöltötték őket, egy Kodály Zoltán, egy Illyés Gyula, egy Németh László, egy Horváth János, egy Barcsay Jenő, egy Lati- novits Zoltán, nemcsak művészetüknek és tudományuknak voltak kiválóságai, hanem annak a virtuális műhelynek is, amelyben a nemzetfolytonosság szolgálatának és védelmének az eszközei készülnek. Igazából közéjük tartozott Lőrincze Lajos is, aki nemcsak a legnépszerűbb magyar nyelvtudós volt, hanem mind nyelvművelő munkája, mind az anyanyelvi mozgalomban végzett tevékenysége következtében ennek a folytonosságnak az egyik áldozatos és eredményes védelmezője is.

Az anyanyelvi mozgalom mindig fogja érezni azt a hiányt, amelyet Lőrincze Lajos távozása hátrahagyott. Most, hogy búcsúzom tőle, mégsem pusztán a fájdalomnak szeretnék hangot adni, ez a fájdalom különben is túlságosan kínzó és bizony velünk marad azután is, hogy hazamegyünk a búcsúztatás után. Átszövi emlékeinket és ott fog bújkálni szavaink mögött, midőn majd felidézzük a vele töltött időket. Hiszen mindabban, amit a jövőben az anyanyelvi mozgalomban végzünk, jelen lesz ezeknek az időknek a tanulsága is. De a fájdalom érzése után majd eljutunk az engesztelő emlékezéshez, amikor már büszkén és örömmel gondolunk arra, hogy Lőrincze Lajossal együtt, az ő szellemi irányításával részesei voltunk és maradunk egy nagyobb vállalkozásnak: a magyar nyelv és kultúra védelmének és gondozásának. A közös munka emlékét és szellemiségét mindig őrizni fogjuk, hiszen ezt a közös munkát kell folytatnunk tovább. Lőrincze Lajos ezért mindig velünk marad: a szívünkben, amely egyre nehezebb azok miatt, akiket el kellett temetnünk, és egyre elszántabb abban, hogy a velük közösen vállalt felelősségnek mindig eleget tegyünk.

79