Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 2. szám - Pomogáts Béla: Búcsú a nemzet tanárától (Három írás Lőrincze Lajosról)

nyelvi Konferencia Védnökségének vagy a Nyelvünk és Kultúránk szerkesztőségének ülésein, utaztam vele Zágonba, Kolozsvárra, s mostanában ott ülök néha betegágya mellett, hogy elmondjam neki: várjuk, visszavárjuk, hiszen munkánknak, lassan szűrt szóval, mindig ő adott biztató lendületet.

Az anyanyelvi mozgalom valóban az ő szívós és bölcs egyéniségének köszönhetően nőhetett fel a magyar összefogás határokat nem ismerő egyetemes intézményévé. Pedig sokszor a kettős gyanakvás, a kettős bizalmatlanság szirtjei között kellett hajóznia: a hatalom a saját érdekében szerette volna használni, az emigráció egy része pedig valamiféle ravaszságot sejtett. Lőrincze Lajos maga volt az ártatlanság: meg tudta védeni a mozgalmat a hatalommal szemben, és bizalmat tudott kelteni a politikai emigráció köreiben. Egyéniségének és munkájának eleve hitele volt, elvégre lehetséges-e hitelesebb tudósegyéniség annál, aki egész életét anyanyelvűnk gondozásának és védelmének szentelte? És lehet-e hitelesebb annak a szavánál, akinek hangját a rádióból Sepsiszentgyörgytől Galántáig és Ungvártól Alsólendváig ismerte egy egész nép, egy egész ország: nem a mappa, hanem a lélek szerint való.

Ennek a tudós embernek és tanárnak az élettörténetét, vagy ahogy mondottam az elébb: munkatörténetét mutatja be ez a kötet. Olvashatók itt írások a felnevelő falusi emberközösségről, a pápai kollégiumról, az ifjúság könyvtári csendben telő éveiről, az anyanyelvápolás köznapjairól, az anyanyelvi mozgalom munkájáról, nagynevű mesterekről és barátokról: Kodály Zoltánról, Illyés Gyuláról, Aprily Lajosról, Déry Tiborról, Keresztury Dezsőről. Olvashatók kisebb-nagyobb eszme- futtatások anyanyelvűnk múltjáról és jelenéről, magyar szavaink életéről, a magyarság népi hagyományairól vagy egyszerűen csak a mindennapok folyásáról, miként a legkorábbi írásokban is, amelyeket még a Pápai Kollégiumi Lapok 1933-as évfolyamában közölt Lőrincze Lajos VI. osztályos tanuló, vagy diákköri álnevén Vas Lajos. Bennük és általuk rajzolódik ki a hetvennyolc esztendős Lőrincze tanár úr munkás, tartalmas, (mondhatom így?) szép életének története. Egy élet regénye, amelynek poétikáját az anyanyelv szeretete és gondozása szabta meg.

Ez a szeretet, gondolom, Lőrincze Lajosnak mindig erőt adott, az anyanyelv gondozása pedig hivatást és hivatástudatot. Mondhatnám így is: emberi tartást és morált. Hivatást, amely sohasem hivalkodó, de mindig teherbíró és kitartó: öntudata és méltósága van; ezért lehet csöndes, sőt alázatos: Ahogy Kosztolányi mondotta volt annak idején Lenni vagy nem lenni című vallomásos írásában, amelynek szavait Lőrincze Lajos egy régebbi interjúban mottóként használta fel: „Azt a lelket és nyelvet, melyet rövid időre örökbe kaptunk, új szellemmel fényezve, csorbítatlanul át kell adnunk utódainknak: Ez a küldetésünk — áldjon vagy verjen sors keze -: ez a mi küldetésünk. Kissé lehajtani a fejet. De a szívet, azt föl, föl barátaim!”

II. Emlékét megőrizzük (Halála másnapján a rádióban)

Hónapok óta viaskodott a halállal, és most meghalt Lőrincze Lajos. Testben mind elesettebb volt, szinte légiessé vált, mintha egy kisgyermek feküdt volna a kórházi párnákon. Lélekben maradt erős: nem akarta megadni magát a pusztulásnak, és a szellem mintha sikeresen állt volna ellen a rátörő betegségnek: Lőrincze tanár úr olvasott, rendszeresen fogadta barátait, beszélgetett, még kezébe vehette utolsó könyvét, levélben köszöntötte a televíziós Ki mit tud? győzteseit.

77