Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 2. szám - A. Gergely András: Szebb, ami kicsi? (Poliszok, helyi társadalmak és etnikumok)

több európai uralkodó. A germán, az orosz-szláv és a törökös társadalmak a „nép” összetartozását csakis a dinasztia elvén képzelték el, autokratikus és despotikus módon kezelték, az alattvalók csakis mint „társadalmasodott” egységek voltak fontosak számukra.

A „fajok századának” nevezett 19. századot az „etnikumok százada” követte. Korunk etnikum-felfogásainak kétségtelenül részévé vált (különösen Európában), hogy a népképződésnek korunk sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonít, mint a nép-egységek komplexitását, nemzetté válását előszeretettel hangsúlyozó múltszázadi gondolkodás, mely kifejezetten mítoszt szerkesztett az etnoszocioló- giai jegyek „közös nevezőiből”. E torzítás ma szembetűnő, hanem a 19. századi társadalomtudományban is kritikusan elemzett volt. H. S. Maine „Az ősi jog”- ban kimutatta, hogy a római 12 táblás törvények idején a ,lus Gentium’ a napi joggyakorlatot ténylegesen meghatározta: a leigázott népek kezelésében alapvető fontosságot tulajdonítottak a népek szokásjogának, az etnikai tradícióknak, még akkor is, ha makacs nemzeti érzés és az idegen népek elleni szenvedélyek akkor is túlfűtöttek voltak olykor. A római és a barbár tudatvilág egymástól idegen politikai kategóriarendszere is lehetővé tette, hogy az uralkodó hatalom jóváhagyásával a közösségi csoporttudat megőrizhesse organikus természeti és történeti sajátosságait. Hiszen ezektől megfosztva várhatóan nagyobb helyi ellenállásba ütközött volna minden politikai és gazdasági fennhatóság. A leigázottak szokásjogának ismeretében és törvényi védelmével viszont a központosított hatalom akadálytalanul fönntarthatta leigázó rendszerét. Maine szerint a parlamentális demokrácia rendszere intoleráns volt a leigázottak szuverenitása szempontjából, mert az ókori Róma .populus Romanus’-a nem valami organikus természeti vagy történeti képződmény volt (nem a mai értelemben vett etnikum vagy nemzetiség), hanem politikai társadalom, amelynek ismérvei inkább jogi, politikai, társadalmi és kulturális jelenségek voltak. Ebben az értelemben az antik társadalom- és államfelfogás jellegzetesen „kozmopolita” politikai szemléletét a kereszténység nyelvi és uralmi univerzalizmussal haladta meg. A „populus Christianus” fogalma leértékelte a nyelvi, tradicionális és vérségi kötelékeket, amivel nemcsak spirituális egységet teremtett, de elmaszatolta a természetes hovatartozást, a csoportkötelékek rendszerét. A római rés publica-felfogás nem politikai kötelékként vagy tágabb népi keretként tekintette a népképződményeket, nem a társadalmi egységet tartotta fontosnak, hanem az eredet, a nyelv és a tradíció egységét tisztelte. Nem az etnográfiai értelmű ,natio’ volt a tiszteletben tartott sajátosság, hanem az azonos eredetű sokaság egyben politikai-jogi szervezettsége.

Az etnikai és a politikai szférát szuverén egységnek tekintő antik felfogás egy sajátos barbár etnoszociológiai struktúrát tükröz, amit a gót, a frank, az ale- mann, a burgundi, a longobárd stb. történetfelfogásban is meg lehet találni. A különféle népvándorláskori népekből és törzsekből integrálódott politikai rendszerekben is megvannak nyomai az ,új uralomképződésnek’, az eltérő etnikai tradíciók egybemosásának, az etnikai és a politikai keretek átstrukturálásának. A többnyire erős monarchikus hatalom a szociális széttagoltságot a fegyveres szabad elemek súlyának növelésével engedélyezte: megmaradhatott a nép eredet- és hagyomány közösségének etnikai csoporttudata, ha a politikai uralom iránt lojális volt, illetve ha a jogközösséghez (a „népjoghoz”) tartozás elfogadása normatívvá válhatott. A „közös jog” etnikai kötőerőként működött, a hitvilág elemei is lehettek etnikai specifikumok, s a szokások (normatív etikai hagyományok) is szociális összetartó erőt alakítottak ki.

Ez a rendszer nem kevés etnocentrikus népcsoportfelfogásban megjelent, azonban biztosította a politikai tudatformák uralkodói felügyeletét, a kézbentartható67