Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 2. szám - A. Gergely András: Szebb, ami kicsi? (Poliszok, helyi társadalmak és etnikumok)

öröksége. Sőt a XVIII-XIX. századi népfelfogás, a népi szellem mítosza áthatotta a folklórkutatást és a történeti szemléletmódot is. A vidék, a régi és távoli hagyomány jelképe mindig az „alul maradt” világot szimbolizálta, fölötte pedig megképződött a „nemzet” fogalma, amely a politikai hatalomhoz kapcsolt struktúrát jelenítette meg.

A politikai nemzetfogalom kialakulásának és a folklór átpolitizálódásának hatására a XIX. századi államfelfogásban már (ismét) megjelentek az uralomtörténet korábbi korszakainak tapasztalatai arról, hogy a római birodalom bevándorolt népei, távoli lakóközösségei és leigázott polgárai csakis úgy voltak kezelhetők politikai szempontból, ha a rájuk vonatkozó jogi szabályozás tekintetbe vette a helyi sajátosságokat, tiszteletben tartotta az archaikus közösségek szokásjogait. Ehhez képest az államformák és a társadalmi csoportok autonómiája, mi több: szuverenitása, még a reform éri célzatosságú hegeli jogfilozófiában sincs kellőképp „szociologikusán” kifejtve, sőt e platóni államszisztémára visszanyúló rendszerelméletek igazából sosem építették logikájukba az interlokális azonosságok és a lokális különbségek társadalmi tényeit sem (ami persze nem Hegel „hibája”, hanem pontos tükröződése az újkorban is fogyatékos társadalomképnek). Nem csupán a mediterrán kultúrák jogi és igazgatási tradíciói utalnak a centralizált hatalom és a területi „érdekcsoportok” eltérő besorolására. Platón a Törvényekben azt mondja, hogy a polisz tanácsának kell gondoskodnia a piac, a raktárak és a cserekereskedelem ügyeiről, mégpedig úgy, hogy ne vihessenek ki semmit, amire magának a városnak szüksége lehet. A városnak és környezetének megkülönböztetése, a falusi életnek mint a várositól eltérőnek pontos elhatárolása szinte minden ókori forrásmunkában megtalálható, nemkülönben az ázsiai vagy primitív archaikus civilizációk szokásrendjében és kodifikált jogrendjében.

A patriarchális társadalmakban és az újkori államokban a közösség mikroegy- ségét a családban látták, a család pedig települési-társadalmi környezetével együtt volt „lakóhelyi egység”. A társadalomtörténet, a néprajzhistória vagy a korai szociológia rendszerint megkülönböztette a közösséget és a társadalmat, időnként a ,társaságot’ is, mint közbülső szerveződésformát. A görög városállam polgára számára a „vidék” a nem-helyi (nem saját poliszbeli), nem polgárjogú és nem családi-vérségi kötelékkel lakóhelyéhez kötődő emberek együttesét jelentette, éppúgy, mint a régi kínai középosztály számára a falusi vagy ,tanyai’ lakosok hatalmas tömegei. Az archaikus korokban szóba sem került, hogy a tradicionális közösségek bármilyen módon reprezentálhatnák’ saját érdekeiket, akaratukat vagy óhajaikat. A helyi jogszokások uralkodók általi tudomásulvétele ugyan éppen a lokalitások társadalmi valóságának elfogadásával járt együtt, ám az állampolitikai rendezőelvek igazából sosem voltak eléggé megértőek a helyi érdekek irányában.

A társadalmi csoportok élete más és más jelentőségű volt a társadalmasodás és a politikai rendszerek történetében. A központi hatalom mindenütt arra törekedett, hogy jogi és katonai fennhatóságával a neki alárendelt csoportok helyi szabadságviszonyait korlátozza. A társadalom funkcionális tagozódásába beépített, uralomgyakorlási módszerekkel garantált érdekkifejezési mechanizmusok az egyetemes történetben rendkívül sokféle változatban megjelentek. Itt ezekről csupán annyit érdemes megjegyezni, hogy amint csökkent a központi hatalmak széttagoltsága, azonmód igazgatási, bürokratikus és kormányzati szervezetekre hárult a ,vidékek’ kezelésének föladata. Utalnék itt az itáliai városközpontú tartományi önkormányzatok reneszánskori konfliktusaira, az orosz bojárok vagy a német fejedelemségek autonómiaküzdelmeire, meg a svájci kantonok modernkori legitimációs harcaira és más történeti példákra. Tanulságos ezekben, hogy állam63